„Semmiféle erőszaktól sem szabad visszariadni”

107 esztendeje, 1919. március 21-én kiáltották ki Budapesten Garbai Sándor szociáldemokrata és Kun Béla kommunista vezetők a Tanácsköztársaságot.

Amikor 1919. március 20-án délben Fernand Vyx francia alezredes átnyújtotta Károlyi Mihály ideiglenes köztársasági elnöknek híres vagy inkább hírhedt jegyzékét, bizonyára nem gondolta, hogy ezzel nagyszabású utópisztikus és véres társadalomátalakítási kísérlet előtt tárja szélesre a kaput. Márpedig pontosan ez történt.

A történelmi Magyarország szétverésére szakosodott „párizsi konferencia” (azaz a győztes antant hatalmak képviselői) az inkriminált Vyx-jegyzékben újabb területek átadását követelte a románok számára, amelybe már olyan városok is beletartoztak, mint Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti, Szeged, Nagykanizsa. Károlyi ezt elfogadhatatlannak tartotta, és lemondott. Az aznap este közzétett proklamációja záró soraiban ez áll: „a világ proletáriátusához fordulok igazságért és segítségért, lemondok és átadom a hatalmat Magyarország népei proletáriátusának”. A gróf élete végéig tagadta, hogy ő írta volna a neve alatt megjelent kiáltványt. A szöveg szófordulatai alapján valóban hamarabb gondolhatnánk Leninre vagy a bolsevizmus emlőin nevelkedett Kun Bélára szerzőként, mint a mégiscsak arisztokrata szalonokban pallérozódott Károlyi Mihályra.

39 év múlva egy halálra ítélt magyar miniszterelnök ugyancsak a világ proletáriátusától várja ügye majdani igazságos megítélését, nagyjából hasonló eredménnyel, mint Károlyi. A „világ proletáriátusa” nem jöhetett egyikőjük segítségére sem, azon egyszerű oknál fogva, hogy a megszólított közösség nem létezik. Akik helyette érkeztek, azok 1919-ben a Lenin-fiúk voltak, 1956 után a munkásőrök. Nekik pedig a legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy bukott politikusoknak igazságot szolgáltassanak.

Március 21-én a budapesti Vörös Újság címlapján öles betűkkel és boldogan élteti a proletárdiktatúrát. A további cikkek jószerivel egyébről sem szólnak, mint kisajátításról, statáriumról, fenyegetőzésről és a nagy világforradalom ígéretéről, amelynek elindításában (természetesen a dicső Szovjetoroszország mellett, de inkább után) a magyar kommunistáknak elévülhetetlen érdemeik vannak. (Az írások maguk is a proletáriátus közös termékei lehetnek, mert szerző neve egyetlen cikk alatt sem szerepel.)

A fenyegetőzésen és pattogó utasításokon kívül az újságban olyan blődségek is helyet kaptak, mint amilyenre például egy anonim szerző „A szabadság birodalma” című írásában bukkantunk: „A szabadság birodalma csak ott kezdődik, ahol megszűnik a munka, melyet a szükség és a külső kényszerűség határozott meg: természetéből következik tehát, hogy túl van a tulajdonképpeni materiális termelés világán.” E megállapítás amúgy napjainkban is érvényes, hiszen a szabadság valóban akkor kezdődik, amikor az ember leteszi a munkát, és kilép a „termelés világából” – be (például) a wellness-hétvégék világába.

Hogy a hagyományaihoz és világnézetéhez erősen ragaszkodó parasztsággal nehezebb dolguk lesz, mint a talajtalan városi lumpenekkel, azt már ekkor sejtik, mert a „Magyarország a második szovjet köztársaság” című cikkben ezt olvashatjuk: „Ha olyan mély gyökerűnek mutatkozik a papi, szolgabírói, iskolai népbutítás, hogy a falusi proletár tömegek egészben vagy részben mozgósíthatók lesznek városi testvéreik ellen, akkor a tanácsok hatalmának semmiféle erőszaktól sem szabad visszariadnia.”

A Szamuely Tibor vezette Lenin-fiúk nem is riadtak vissza. Csak Szolnokon 32 embert végeztek ki, de a kutatók szerint (főként vidéken legyilkolt) áldozataik száma mintegy 600 főre tehető.

Persze minden nehézség csak átmeneti jellegű – sugallják a Vörös Újság cikkei –, mert nyugatról jön a világforradalom, keletről pedig a szovjet seregek. (Csak ez utóbbiak tartották a szavukat, ők is 25 év késéssel.)

„Körülöttünk mindenütt mozog a föld. A rászedett, megcsalt embermilliók forradalom küszöbén állanak. Az Antant népek munkássága rokonszenvezik velünk” – szőtte tovább a Kun Béláék által elképzelt mesevilágot Ágoston Péter népbiztos elvtárs 1919. április 22-én Békéscsabán. Ebből – az országból egyre nagyobb területeket kihasító szomszéd népek jóvoltából – csak az első mondat volt igaz. De aztán hamarosan eljött az idő, amikor már alattuk is mozgott.

A Tanácsköztársaság 133 napig tartott, a kommunisták rémuralmának végül az országot megszálló román hadsereg vetett véget. Sok örömünk abban sem volt.

(Borítókép: A Tanácsköztársaság mottója: "Világ proletárjai, egyesüljetek!". Forrás: Fortepan / Kieselbach Galéria)