Igehirdetés alkalmatlan időkben

76 évvel ezelőtt, 1950. április 27-én tartották meg Marosvásárhelyen a gyulafehérvári püspökség papjainak értekezletét, amelyet a román titkosrendőrség szervezett a „békepapi mozgalom” elindítására.

I. Mihály király 1947. december 30-i lemondatása és a Román Népköztársaság kikiáltása utáni harmadik évben a román kommunisták elérkezettnek látták az időt az Erdélyben igen erős katolikus egyházzal való leszámolásra. Bár kifejezetten kedvelték a terrorista típusú megtorlásokat (lesből, rajtaütésszerűen eltenni láb alól vagy „kivonni forgalomból” a legtöbbször védtelen áldozatokat – Márton Áron 1949 júniusi letartóztatása is ilyen körülmények között történt), az akkor Erdélyben mintegy háromszázezer hívőt számláló egyház túl nagy falatnak látszott ahhoz, hogy egyszerű bőrkabátos rajtaütéssel holtvágányra lehessen állítani. Ebben nem is tévedtek. De nem a hívők tömege bizonyult a legfőbb akadálynak, hanem az a „kőszikla” szilárdságú ember, aki akkor a gyulafehérvári püspökség élén állott – Márton Áron püspök.

Amikor annyi kierőszakolt sikert maguk mögött tudva az akciót 1950 tavaszán elindították, a kudarc mint lehetséges végkifejlet nem szerepelt a forgatókönyvben. A „fokozódó” nemzetközi helyzet is kedvező kontextust látszott teremteni a cselekvéshez: a Szovjetunió által frissiben létrehozott és finanszírozott Béke Világtanács március 18-án kiadta a „stockholmi békefelhívást”, amely „csomagolásán” igen nemes célt hirdetett: a nukleáris fegyverek világszintű felszámolását. A valódi ok azonban az volt, hogy a Szovjetunió akkor a Nyugathoz képest még elenyésző számú atombombával rendelkezett, a valódi cél a nyugati nukleáris fegyverkezés lassítása volt időnyerés céljából. S mivel bíztak abban, hogy a második világháborúból éppen kikecmergett világ közvéleménye minden mennyiségben vevő az oly sokáig hiánycikknek számító békére, az egész projektet leöntötték a „világbéke” ideológiai szószával.

De felmerül a kérdés, hogy miként került képbe a sztálini „békeprojekt” kapcsán a katolikus egyház. Nos, éppen a jézusi békeüzenet, a „Pax vobiscum!” (Béke veletek!) ürügyén, ami nem mellesleg a krisztusi tanítás egyik tartópillére. S ha ez így van – sugalmazta a fondorlatos gondolkodású kommunista hatalom – akkor mi sem természetesebb, mint hogy az egyház papjai és hívei is csatlakoznak a Béke Híveinek Világkongresszusa Állandó Bizottságának stockholmi felhívásához. És ha ez a „társutasság” a Román Népköztársaság és a gyulafehérvári püspökség között megvalósul, akkor már igazán csak macskaugrásnyira kerülünk attól az állapottól, hogy a Vatikán helyett ők irányítsák ez utóbbi munkáját a hétköznapokban is. Márton Áron azonban átlátott a szitán, pontosan érzékelte a csapdát, amelybe a kevésbé elővigyázatos egyházak (a református, az evangélikus és az unitárius) már beleestek, és szigorúan megtiltotta az együttműködést.

A marosvásárhelyi értekezleten az akkor közel 700 főre rúgó erdélyi katolikus papság mintegy egyhetede, 102 fő vett részt. A „hasznos idiótákat” leszámítva a megjelenteket megfélemlítéssel vagy zsarolással vettek rá a részvételre. A találkozó eredményeként létrehozták a Katolikus Akcióbizottságot, amelynek elnökévé Ágotha Endre nyárádselyei esperes-plébánost választották. Az értekezlet felhívást intézett a hívőkhöz, amelyben kinyilvánította: „A békét akaró emberek százmillióinak lelkiismeretével együtt a mi lelkiismeretünk is megszólalt, és hevesen tiltakozik a legrettenetesebb gaztett, a milliós tömegek elpusztítására szánt atomfegyver használata ellen.” Ennél fontosabb volt azonban az értekezlet azon határozata, hogy a katolikus egyház is beilleszkedik a Román Népköztársaság „törvényes kereteibe” – ami az erdélyi katolikus közösség jövőjét illetően felért egy atomcsapással.

Illetve csak felért volna. Mert Márton Áron utasításának megfelelően a püspökhelyettes, Jakab Antal 1951 márciusában kiátkozta az egyházból az értekezleten résztvevő papokat és világi személyeket. (Őt magát még az év augusztusában letartóztatják, és 13 évig tartják börtönben a legembertelenebb körülmények között. Hitét megtartva 1964-ben szabadul általános amnesztiával, majd 1980-ban követi a püspöki székben Márton Áront.) Hiába vetik börtönbe az őt követő két püspökhelyettest is – a kiátkozás marad.

Az 1955-ben szabaduló Márton Áron azonnal megkezdi a békepapok hivatalból való eltávolítását, és helyükre olyan papokat nevez ki, akik a kommunista rendszer első évtizedében már megjárták a börtönt. Ágotha Endre plébános kiközösítését csak a halála előtti napokban oldja fel részlegesen, de egyházi szertartás szerinti eltemetését nem engedélyezi.

Így sikerül még csírájában elfojtania az erdélyi békepapok mozgalmát, és megtartania a gyulafehérvári püspökséget annak természetes helyén: a Vatikán fennhatósága alatt, megfogadva Pál apostol intelmét: „hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő”.

A román kommunista hatalom pedig először tapasztalhatta meg, hogy a Mindenható ellen folytatott ádáz küzdelmében sem a fizikai és lelki erőszak, sem a fegyverek ereje nem mindenható.

(Borítókép: Márton Áron 1940-ben. Forrás: Wikipedia)