Balázs D. Attila
A régi magyar képeslapok ma nemcsak a szórványmagyarságra, de a szórványosodás veszélyeire is ráirányítják a figyelmet. És arra is, hogy korábban nem vettük elég komolyan a jeleket. Mindezen túl másfajta gondolkodásmódra is késztetnek a beláthatatlan idők hajnalán ezek a piciny nyomdatermékek.
Az utóbbi években megjelent néhány igen fontos és megrázó könyv, amely ráirányította a magyar szórványlétre és annak veszélyeire a figyelmet. Bodó Barna Szórvány és nyelvhatár című tanulmánykötete már 2009-ben hangoztatta, hogy pozitív megkülönböztetés nélkül asszimilációhoz vezethet a szórványosodás, e magyar szigetek pedig különösen sebezhetőek. Ma ez már egyértelmű, csak a szemüveg akkor még talán kissé rózsaszín volt a társadalmon. A politológus közíró művében Vetési László szociográfus 2001-ben közölt sorait is idézi, aki „életveszélyesen elszigetelődött maradékként” jellemzi a leginkább veszélyeztetett magyarságot. Sajnos ez is helytálló definíció.
Sorsmutató régi képeslapok
A Magyar Patrióták Közössége elnöke, Hetzmann Róbert Elesett bástya című 2022-es könyve a Szerémség jelenéről és múltjáról fest igen szemléletes képet, hogy miként vált a régi ország e fontos magyarlakta zónájából egy olyan etnikailag torzult térség, amely szinte teljesen kikopott az emlékezetünkből. Pedig ez a remek természeti adottságokkal megáldott délvidéki táj nemcsak legjobb boraink termőhelye volt, hanem a magyar határvédelem egyik meghatározó pontja is, ahol az első leckéket kapta az ország az iszlám invázióból.
Hetzmann művében az újkori fotók mellett régi képeslapokra is támaszkodik, amelyek nagyon közel hozzák e vidéket a szívhez, elgondolkodtatnak és utazásra is buzdítanak. Amikor ezeket a régi lapokat megjelentették a ma már szintén alig ismert kiadók, vélhetően nem is számítottak arra, milyen becsben fogja tartani ezeket az utókor, és hogy milyen komoly hatásuk lehet majd a nemzetben való gondolkodásra és a szórványra való jobb odafigyelésre. Mert minden antik magyar képeslap mára egy-egy sorsmutatóvá is lett.
Gyűjteményem is több olyan felvételt őriz egyes helyszínekről, amelyek már a századfordulón erősen szórványvidéknek számítottak. Akkoriban ezt vélhetően másképp látták, hiszen még egységes államban foglaltak helyet ezek a települések, olyan országban, amelynek szétesését el sem tudták képzelni a régiek, legalábbis a mieink. És ebből a hibából tanulnunk kell, különösen most.
India a déli végeken
Kollekcióm egyik különös példánya épp egy szerémségi lap, méghozzá Indiából. És még mielőtt azt gondolnák, hogy elírtam a helynevet, rögzítenem kell: ilyen nevű település bizony ma is létezik, bár a szerb neve Ingyiaként olvasandó. „Ez a különös nevű helység, amely Újvidék és Belgrád között félúton található, jelenleg 26 ezer – főként szerb – lakosával a térség egyik legnagyobb települése. Nevének eredete ismeretlen, de mind a délszláv, mind a »hindusztáni« vonatkozás kizárható. Mindenesetre forrásaink már a középkorban is Indiaként említik.
A török időben kipusztult, és csak igen későn, 1827-ben telepítették be svábokkal és vált Árpatarló (mai nevén Ruma) mellett a szerémségi németek központjává.” Tíz esztendeje így vázolta fel az India késő középkori gyökerű szórványosodásához vezető utat Hetzmann Róbert, a Szerémség legavatottabb kutatója, rámutatva arra is, hogy az 1910-es népszámlálás idején a helység 5862 lakosából 4484 német, 459 magyar, 670 szerb és 118 horvát volt, de a hozzá tartozó Lyüki pusztavilágában további ezernégyszáz, túlnyomórészt magyar nemzetiségű élt. Lám, a magyar népelem akkor visszatért, kisarjadt, mint a mag, még ha kis létszámban is. Ma talán jó, ha egy százaléknyi magyar járja nap mint nap az délvidéki indiai utcákat.
E képeslapunk nagy felkiáltójel, amely már a világégés idején figyelmeztetőként hathatott, mert mint amolyan egzotikumot mutatja be az indiai magyar iskola épületét. Elgondolkodtató az is, hogy a helységnéven kívül minden más felirat németül és szerbül szerepel rajta, mindazon túl, hogy a bélyeg és a Budapest–Zimony vasúti bélyegző is magyar, sőt a lapot forgalmazó „MÁV Levelezőlapárusítás” vállalat is szárazpecséttel nyomatékosítja, hogy ez a küldemény magyar területen született. A hátlapi szöveg is magyarul íródott, s a magyar fővárosba lett küldve, és nem is akárki által.
„Egészen Indiába kerültem, ahonnan sok szívélyes üdvözletet és csókot küldök kedves mindnyájuknak” – írja viccesen a feladó, a jeles mérnök, Horvátovics Iván. A Daimler magyarországi képviseletének cégigazgatója épp e lapon tudatta budapesti lakásukban tartózkodó feleségével, hogy gyermekeiknek Zomboron vett tízszobás, kertes „kis” házat. Régen így ment a nemzetépítés, miközben nem is biztos, hogy az úriember magyar nemzetiségű volt. „Bővebben személyesen” – és ezzel le is volt zárva a téma a képeslap üzenetoldalán.
Mintha a mindinkább szórványosodásra kényszerített Nagyvárad jelene köszönne vissza, ahol 2012-ben (!), a pillanatnyi ügyvivő román miniszterelnök, Ilie Bolojan akkori polgármester regnálása idején szántották be a város egyik legrégebbi nagy magyar temetőjét, helyi Házsongárdját, az Olaszi sírkertet, mivel az nekik „útban volt”. Ma többek között játszóteret építettek a helyén a multikulturalizmusnak álcázott szórványosítási módszer jegyében.
Magyar nyomok a Szigethegységben
Az Erdélyi-szigethegységben fekvő települések is a hazánkon belüli „magyartalanítás” révén váltak mára mélyszórvánnyá, ám Indiához képest mindez később, a XVIII. században kezdődött román és Habsburg hátterű etnikai tisztogatások, valamint az 1849-ben újból felkorbácsolt brutális indulatok következtében történt meg. A képeslapunkon látható Topánfalván rendezte be főhadiszállását maga Avram Iancu, az 1849-es magyarirtó hadjáratok vezéralakja. 1908-as lapunkon viszont béke honol, sőt semminemű román felirat nem látható sem a cégéren („Csíky testvérek – Kolozsvárról”), sem másutt, annak ellenére, hogy a település neve még ma is összefonódik a mócjárásokkal. Távolról akár egy csíkországi székely képeslap is lehetne ez a szép példány.
A Csíky család vélhetően az Erdélyi-szigethegységbe vetődött, örmény származású, kolozsvári gyökerű kereskedőfamília lehetett, akik sok fajta képeslapot kiadtak a környékről az utókor nagy örömére. Nem mellesleg üzletük 1904-ben tüzet fogott, ami 76 topánfalvi házra, sőt mindkét helyi román templomra átterjedt. E képeslapjuk mégis a magyar világ főnixe, hiszen azt mutatja, hogy minden megpróbáltatás és tragédia ellenére élni tudott itt a magyar és az örmény népelem a román tengerben. Az 1910-es statisztika is körülbelül 8-9 százalékra tette a városon belüli magyarok arányát.
A Csíkyek kis magyar polgári világot idéző háza némi átalakítás ellenére ma is áll, de környéke durván igénytelen, ahogy az Mócország településein már csak lenni szokott.
Lehet elveszett városnak vagy végtelenül elbalkániasodottnak bélyegezni az Aranyos folyó parti Topánfalvát, ennek ellenére nem felejthetjük el azt, hogy e település is a magyar vármegyerendszeren belül foglalt helyet, s 1649-től kezdve a zalatnai felső kincstári bányauradalom székhelye volt a Magyar Királyságon belül. Jómagam a 2000-es évek közepén jártam itt, amikor részt vettem egy olyan kerékpártúrán, amelyet a verespataki ciános aranybányászat ellen szervezett több környezetvédő szervezet. És a mócok nem ettek meg itt vacsorára sem engem, sem mást közülünk, a régi lapok révén pedig tudunk beszélni ma is az itteni magyar múltról, bár a jövőről még nagyon nehéz.
Most sokkal inkább az olyan frontvárosokra kell koncentrálni, mint Nagyvárad, ahol már hosszú ideje háttérbe szorult a városvezetésben a magyarság, így többrétűvé vált a térvesztés. Erről többször is beszámoltunk a Látkép sorozatban, ahogy arról is, hogy az EU tag Románia már a premontrei szerzetesrend létét támadja. Hogy a szórványosodási veszély nem légből kapott feltételezés, úgy e partiumi várost elég szembeállítani a magyar városvezetésű Szatmárnémetivel, ami lassan nagy magyar szigetté válik a Partium peremén, pedig Váradnál kevesebb magyar lakja, de arányaiban persze több. A 183 ezres Nagyváradon talán már el sem éri a 20 százalékot a magyar népesség, miközben a 91 ezres Szatmáron 30 százalék körül mozgunk.
Romániai migráció a Székelyföldre
Ugyanakkor a Székelyföld is szórványosodáshoz vezető asszimilációs támadás alatt áll a kellőképpen fel nem térképezett és komolyan nem vett romániai belső migráció révén. Döbbenetes, hogy Sepsiszentgyörgyön, Háromszék központjában a magyar lakosság aránya a 2021-es népszámlálás hivatalos adatai szerint 69,25 százalékra esett vissza, miközben 2002-ben ez az arány 74,5 százalék volt, Trianon előtt, 1910-ben pedig 96,5 százalék. Visszakanyarodva Nagyváradra, ott is 1910-ben 90 százalék fölött volt még a magyarság aránya, 1956-ban, a visszatért román világban viszont már 59 százalékra apadt. Beszédes zuhanások ezek.
Mit hoz a jövő a nemzetpolitikában?
A mostani új helyzetben ne kergessünk álmokat, hiszen a jelenlegi uniós politika évek óta elengedte az európai őshonos nemzeti kisebbségek kezét. Ami biztosnak tűnik, az az, hogy mikroszinten hatékonyabb módon kell cselekedni, építkezni és kitartani.
A magyar identitást erősítő múltba kapaszkodás és az egyházak segítő szerepe most még fontosabbá válhat a mindennapi gondok leküzdésében, kiváltképp, hogy a szórványosodás a regionális különbözőségek látszata ellenére nagyon is egységes veszélyt takar: asszimilációs terhet, valamint a magyar nyelvű intézményrendszer és a magyar nyelvű hitélet hiányát. Ezek orvoslása, stabilizálása és előmozdítása nélkül pedig nehéz építkezni. Összetartozásunk újabb próbája előtt állunk.
(Borítókép: Elgazosodott temető Demsusban, a dél-erdélyi mélyszórványban. Fotó: Margittai Gábor)
