Lakatos Mihály
980 vagy 986 éve, 1046. (vagy 1040.) június 27-én született I. László magyar király, a vallásos lelkületű és nagy formátumú uralkodó, akit halála után 97 évvel, az akkori uralkodó, III. Béla király kezdeményezésére és pápai jóváhagyással a katolikus egyház szentjévé avattak.
Szent László királyunk Lengyelországban született, de ez nem származásának, hanem a Magyar Királyság trónja körül akkortájt (és még sok évszázadon át) zajló, bizonytalan legitimitású királyokkal, ellenkirályokkal és trónkövetelőkkel tűzdelt hatalmi harcoknak köszönhető. Ha kellő iróniával szemléljük, azt mondhatjuk, hogy az európai királyságokban úgy zajlott akkor az élet, mint egy pesti bérházban: mindenki látta (és figyelemmel is követte), miként élnek a szomszédok, beleszóltak egymás életébe, érdekszövetségek alakultak, a vitákban hol egyik, hol másik félnek álltak a pártjára, s ha érdekeik úgy kívánták, a segítségnyújtás akár tettlegességig is fajulhatott. A „házmesteri” szerepet a mindenkori pápa próbálta betölteni – több-kevesebb sikerrel.
László apja, a későbbi I. Béla Szent István királyunk elől menekülve 1031-ben került Lengyelországba, ahol keresztény hitre tért és (jutalmul?) feleségül kapta II. Mieszko lengyel király leányát, Richezát. E frigyből öt gyermek született, akik közül Géza és László később a magyar trónon is hosszabb-rövidebb időt töltöttek. Béla 1060-ban – természetesen lengyel segítséggel – végül elfoglalhatta a magyar trónt, de uralkodása szerfölött kurtára sikeredett. 1063-ban ugyanis, egy német támadás kivédésére Dömösre összehívott tanácskozás során trónja összeomlott alatta, és belehalt sérüléseibe. Kétségtelenül tragikomikus történet ez, igen ritkán fordul elő a történelemben, hogy a valóság ennyire szimbiózisban legyen a szimbólumok világával.
László születését hol 1040-re, hol 1046-ra datálják, de mivel 1048-ban a család visszatért Magyarországra, és Gallus Anonymus (latin nyelven író lengyelországi krónikás) azt írja, hogy lengyelországi tartózkodása idején „majdnem lengyellé vált” (kedvelte a lengyel kultúrát, öltözködési szokásokat, hajviseletet, a lovagi kultúrát és fegyverforgatást is a krakkói udvarban sajátította el), az 1046-os évszámot kizártnak tartjuk. Egy kétéves gyermek még az anyanyelvét (ami valóban a lengyel volt) sem bírja megfelelőképpen, nemhogy különféle öltözködési szokásokat és kultúrát sajátítson el. Fegyverforgatást meg pláne nem. Az 1040-es évszám áll közelebb a valósághoz, ama feltételezéssel, hogy abban a korban egy nyolcéves gyermek érettebb lehetett, mint korunk hasonló korú csemetéi.
Bárhogy volt is, László magyar királyként, a magyarság ügyének nagy harcosaként írta be nevét a történelembe. Nagy formátumú, nagy hatású személyiség volt, számos tette szólt az örökkévalóságnak vagy legalábbis annak az időszegmensnek, amelyet az ember a maga idevágó fogalmai szerint annak gondol. Ezek közé tartozott a kereszténység helyzetének megszilárdítása a Magyar Királyságban (sőt a horvát királyságban is) olyan korban, amikor az ősi, pogány vallás szertartásai még elevenek lehettek az alsóbb társadalmi rétegek mindennapjaiban, jelezve, hogy az ország lakóinak egy része nem feltétlenül tekinti magát Jézus Krisztus egyházához tartozónak.
Vallásos lelkületének élete során számos bizonyságát adta. Részint azzal, hogy uralkodása alatt (1077-től 1095-ig) számos egyházi intézményt alapított, például a somogyvári, a mogyoródi és a szentjobbi apátságokat, illetve a zágrábi és a nagyváradi székesegyházat. Ez utóbbi kapcsán némi kesernyés iróniával azt is mondhatnánk, hogy közvetve ő alapította Románia egyik legjelentősebb városát, Nagyváradot is. Azért közvetve, mert a legenda szerint egy Körös-menti vadászat során angyali sugallatra monostort alapított Szűz Mária tiszteletére azon a helyen, amely köré aztán később vár épült, a vár körül pedig létrejött a város.
Vallásos lelkülete abban is megnyilatkozott, hogy a kor farkastörvényein felülemelkedve meglehetősen szelíden bánt unokatestvérével, Salamonnal, aki, miután 1081-ben lemondott a trónról, külföldi erők (németek, besenyők) segítségével többször is megpróbálta azt visszaszerezni. László hiába részesítette egykori királyhoz méltó ellátásában és bánásmódban, a nyughatatlan vérű Salamon már a következő évben összeesküvést szőtt a király ellen, mire László elfogatta és a visegrádi vár börtönébe záratta. A kor „divatja” szerint a megátalkodott trónkövetelőket ilyenkor vagy a hóhér kezére adták, vagy alkalmatlanná tették az uralkodásra. (László nagyapját, az ugyancsak trónkövetelő Vazult például István király megvakíttatta, és a biztonság kedvéért ólmot is öntetett a fülébe!)
Ám semmi ilyesmi nem történt, sőt! Amikor 1083-ban szentté avattatta (a nagyapját megvakíttató!) István királyt (illetve további négy személyt: Imre herceget, Gellért püspököt és két zoborhegyi remetét, Andrást és Benedeket), az esemény alkalmából kegyelemben részesítette és szabadon bocsátotta Salamont. Aki rögtön elindult támogatókat keresni trónja visszafoglalásához… Miután a németek elutasították, a besenyőkhöz fordult segítségért, akiknek siker esetére Erdélyt ígérte oda, és akik vesztükre hallgatták rá. László ugyanis 1085-ben megsemmisítette betörő seregüket, hadjáratuk teljes kudarccal zárult. Salamon ekkor legyőzött szövetségeseivel még elmenekült, de hamarosan beteljesült a sorsa: eltűnt a besenyők által kezdeményezett bizánci rablóhadjárat során. László tehát fellélegezhetett, és energiáit ettől kezdve kizárólag az ország kormányzására fordíthatta.
Azzal pedig akadhattak gondok, legalábbis ezt tükrözi az általa kibocsátott három törvénykönyv. Hogy mi lehetett a korabeli társadalom fő gondja, jól mutatja, hogy míg egy gyilkost vagyonelkobzásra ítélt a királyi törvénykönyv, addig azt, aki egy tyúk értékénél többet lopott, felakasztották. (Enyhébben bírálták el, ha csupán egy tyúkot vagy libát lopott: ilyenkor kitolták az egyik szemét.) De hogy a delikvens nehogy azt gondolja, hogy amikor tolvajlásáért az életével fizet, a számla rendezve lesz, a törvény azt is előírta, hogy a tolvaj 10 évesnél idősebb gyermekeit rabszolgaságra kell vetni! És arról is gondoskodott, hogy a bírák nehogy a lágyszívűség, netán a komolytalanság bűnébe essenek: ha a bíró nem szabta ki a tolvajra az előírt büntetéseket, vagyonát elkobozták, őt magát pedig rabszolga sorba helyezték. (Ami egyben azt is jelzi, hogy ekkor még létezett a rabszolgaság intézménye a Magyar Királyság területén.)
Mai szemmel nézve e törvényekről sok rosszat el lehet mondani: aránytalan büntetéseket tartalmaznak, a kollektív bűnösség elvét alkalmazzák, kockázatossá teszik a perbe fogott egyén ártatlanná nyilvánítását stb., viszont kétségtelenül tükrözik az ország akkori társadalmi állapotát, a királyi szándékot és egy bizonyos konszenzusos értékrendet is, amelyben a magántulajdon védelme fontossági sorrendben megelőzte az emberi élet védelmét. A törvénykönyvek visszatartó ereje érvényesülhetett, mert nem maradtak fenn adatok vagy híradások Szent László-kori tömeges kivégzésekről, és utódja, Könyves Kálmán törvényeiben már enyhíthetett a kíméletlen büntetéseken.
Lászlót, a szigorú, de nemes lelkű, az evangéliumok tanítását komolyan vevő, a csatamezőkön is derekasan helytálló lovagkirályt a katolikus egyház – halála után alig száz évvel (1192. június 27-én) – III. Béla király javaslatára szentté avatta, de emlékét nemcsak az egyházi és világi krónikák őrzik, hanem vitézi és csodákkal kísért tetteiről a nép körében elterjedt mondák és legendák is.
A Képes Krónikában ezt olvashatjuk róla: „Úgy ragyogott föl, mint köd közepette a hajnali csillag, mely elűzi a homályt; és miképpen a telihold világol a maga napjaiban, vagy amiképpen a nap ragyog: fény lett népének közepette.”
(Borítókép: Szent László a Mátyás-templom freskóján. Forrás: Wikipedia)
