Bálint József
474 évvel ezelőtt, 1552. július 9-én vesztette életét Szondi György, Drégely várának kapitánya, aki 146 katonájával a nyolcvanszoros túlerővel szemben is vállalta a harcot a tengernyi oszmán ellen. A Felvidék kapujának számító Drégely így került azon a napon török kézre.
Szondi György fiatalkorát Turóc vármegye örökös főispánjának, Révay Ferenc alnándornak, a híres tudománykedvelőnek az udvarában töltötte. Taníttatásáért és vitézzé neveléséért mindvégig hálás maradt az apjaként is tisztelt Révaynak. Szondy, nevelője oldalán 1526-ban részt vett a mohácsi ütközetben is. A török északra nyomulásának következtében került folyamatosan feljebb a ranglétrán, egyre több megbecsülést szerezve. A végvári harcokban vitézségével tüntette ki magát, ennek elismeréseként 1545-ben (Esztergom 1543-as és Nógrád 1544-es eleste után) Várday Pál esztergomi érsek, ekkor az ország egyik legnagyobb birtokosa nevezte ki a hirtelen első végvári vonalba került, a bányavárosok kapujának tekintett Drégely parancsnokának.
Az 1552-es esztendőben a török súlyos erőket megmozgatva indított hadjáratot Magyarország ellen. Egyszerre négy irányba indították a hadakat, ezzel szétszórva a magyarokat, és megosztva erejüket. Az oszmán fősereg Temesvár és vidéke ellen indult, vele egy időben török–tatár had tört be Erdélybe, a harmadik sereg Nyugat-Horvátország irányába támadott, a negyedik Hadim Ali budai pasa vezetése alatt a Nógrád és Hont vármegyei végvárak ellen intézett támadást. A Drégelynél jóval nagyobb méretű várak (Ság, Gyarmat, Szécsény) védői sorra futamodtak meg, és adták át a várakat a török megérkezésének hírére, azonban Szondi és maroknyi serege nem így tett. A drégelyi erősség katonáinak hűsége nem engedte, hogy otthagyják a várat, ráadásul Ali várakozásaival szemben, aki azt hitte, fél nap alatt elfújja ágyúival az erődítményt, a védők szokatlanul elszántnak mutatkoztak…
A budai pasa 12 ezer fős regimentje sem rettentette meg Szondit és 146 fős seregét. A támadás előtt a török hadvezér körülzáratta az erődítményt, és követet küldött Szondihoz, hogy adja fel a várat, ám a várvédő kapitány ezt gondolkodás nélkül visszautasította, és nyomban berendezkedett a küzdelemre. Ali serege 1552. július 6-án meg is indította első rohamát a vár ellen, de az oszmánok meglepetésére Szondi maroknyi csapata nem várt hatékonysággal visszaverte az elbizakodott támadást, és a megrongálódott falakat is helyreállította. A védők a rohamozó törököket már a létrákon levágták.
Szondiék másnap ismételten visszaverték a támadókat. A pasa a környező falvak lakosait sáncásásra és egyéb földmunkákra hajtatta ki, és elkezdte lövetni a várat. A bombázások olyan súlyos károkat tettek az erődítmény termeiben, hogy szinte csak romhalmazt hagytak belőle. Ekkor már csak sejteni lehetett, hogy hol állt a vár kapuja, amelyet két napon át folyamatosan lövetett a pasa, mígnem a kilyuggatott falak összedőltek. A romok között a védők azonban még mindig elszántan küzdöttek, az ostromlók további súlyos veszteségeket szenvedve kényszerültek visszavonulásra.
Csak a még erőteljesebb ágyúzás tette meg a hatását. A törököknek sikerült lerombolniuk a kaputornyot, amely több magyar védőt maga alá temetett. Szondi egyik hadnagya, Zoltay (egyes forrásokban Zolthay) János is ekkor vesztette életét. Bár aznap estére sok volt a halott, és a vár is siralmas képet festett, a védők még mindig megtartották az erősséget.
Fél nap helyett immáron harmadik napja tartott a küzdelem, ezért a törökök tárgyalásra szánták el magukat. Ali Mártont a szomszéd falu, Nagyoroszi papját küldte el Szondihoz, hogy jobb belátásra bírja. A pasa azt ígérte, hogy megkíméli a védők életét, és épségben hagyja őket elvonulni, ám hogy ez csel volt, vagy sem, nem tudhatjuk, mert a drégelyi várkapitány másodjára is hajthatatlan volt, és az érseknek tett ígéretéhez híven nem adta fel a várat. Tinódi Lantos Sebestyén 1554-es elbeszélése szerint a kapitány csak annyit válaszolt: „Már későn költ ahhoz!”.
Szondi – látva, hogy a harc a végéhez közelít – mindenáron meg akarta menteni két apródját, nehogy odavesszenek az öldöklésben. Az ifjakat drága ruhákba öltöztette, és a várban lévő két török fogoly gondjaira bízva Alihoz küldte, hogy kímélje meg életüket, és tisztességesen nevelje fel őket, illetve a maga számára méltó temetést kért a pasától. A „tűzszünetet” kihasználva Szondi a többi török foglyot levágatta, és összegyűjtötte a várban található javakat, majd a várudvarban nagy máglyát rakva elégette azokat. A még életben maradt lovakat és marhákat is az udvarra terelte és leölette valamennyit, hogy azokon ne ülhessen, azokból ne lakjon jól az oszmán. A vár udvarán rakott hatalmas máglya mindent felemésztett, ami török kézre kerülhetett volna.
Az ostrommal kapcsolatosan kevéssé ismert, hogy a felvidéki hadak osztrák származású parancsnoka, Erasmus von Teufel a közelben tanyázott, és akár Szondiék segítségére is siethetett volna. A Drégelytől körülbelül 40 kilométerre található Léván gyülekezett a felmentő sereg. Mivel igen lassan gyűlt össze Teufel hada, ezért a parancsnok embereket küldött, hogy a Drégelyhez közeli magaslatokon jelzőtüzeket gyújtsanak, ezzel akarta tartani a vár védőiben a lelket. Talán Szondiék mártírhalála is elkerülhető lett volna, ha Teufel a segítségükre siet, és hátba támadja a törököt. Bár a főkapitány tisztában volt vele, hogy ha Drégely elesik, akkor azzal megnyílik az út a felvidéki bányavárosok felé – ráadásul úgy, hogy Pallavicini Sforza, valamint Győrből Ehrenreich (Honorius) Khunigsberg várkapitányok is jelezték, hogy csapataikkal csatlakoznának hozzá, így ebben az esetben elég erősek lettek volna a török megverésére – mégsem vállalta a küzdelmet, és a közelből karba tett kézzel nézte végig Drégely várának elestét.
Az utolsó napon, július 9-én a törökök a végső rohamra készülődtek. Szondi az összeomlott kaputoronynál várta vitézeivel a támadókat. Ali 12 ezres serege valósággal elözönlötte a rommá lett erősséget, a falakra ezrek kapaszkodtak fel, a magyar hősök az utolsó leheletükig küzdöttek. Szondi a résekhez és a falakhoz osztotta szét embereit, miközben ő a legbátrabbakkal a kapuhoz rohant. „Menjünk a másvilágra, de egy-két törököt mindenikünk vigyen!” – írja Mikszáth Kálmán Magyarország lovagvárai című művében.
Maga Szondi több sebből vérezve még akkor is tovább harcolt, amikor egy golyó a térdét találta. Az iszonyatos fájdalom ellenére is oroszlánként küzdött, fél térdre rogyva is vágta az ellent, és jobbra-balra még osztogatta a sebeket. Hihetetlen erejét és elszántságát még Ali, a kegyetlen hódító és oszmán tisztjei is elismeréssel nézték. Drégely hősei az ostrom negyedik napján, 1552. július 9-én este mind egy szálig elestek, de nem adták olcsón az életüket. A „Jézus!” kiáltás már egyre halkabban hallatszott, helyét egyre inkább az „Allah!” töltötte ki, a nap végére már nem lehetett magyar szót hallani a hegyen, estére csend honolt a várban, amin immáron török zászló lengedezett.
A kegyetlen küzdelemben az oszmán had szinte teljes mértékben elpusztította a drégelyi erődöt, amelyet így már nem is érte meg nekik helyreállítani. A rommá lőtt várban a későbbiek folyamán csak jelképes őrséget hagytak, helyette később Drégely település temploma körül építettek egy kétezer lovas befogadására is alkalmas palánkvárat.
(Drégely vára középkori rézmetszeten. Fotó: Wikipedia)
