500 esztendeje, 1526. augusztus 29-én fordította ki sarkából a magyar történelmet és a virágzó Magyar Királyság sorsát I. Szulejmán oszmán hadserege Mohácsnál.

A hazánk hatalmi helyzetének összeomlásával és területének három részre szakadásával járó mohácsi csatát aztán évszázadokig magyarázták és hamisították az aktuálpolitikai és emlékezetpolitikai érdekek szerint – hol a „turáni átkot”, a magyar széthúzást, hol a fukar Fuggerek cselszövését, hol a magyar főnemesség közönyét és ostobaságát, hol a parasztseregek osztályharcos távolmaradását jelölve meg magyarázatul. Napjainkban is heves viták dúlnak a történészek között többek között a csata helyszínéről, a magyar király halálának helyéről, az azonban egyre kevésbé szalonképes nézet, hogy gyávasággal, az összetartás és az utolsó csepp vérig tartó bajtársiasság hiányával, cselszövéssel vádolják a csata honvédő résztvevőit, akiknek jelentős része halt hősi halált a harcmezőn vagy később, az oszmán hóhérok kardcsapásai alatt. Sok nemzet fiai, asszonyai (még gyermekei is!), akik a kor legütőképesebb, leghatalmasabb és legmohóbban terjeszkedő hadseregével néztek farkasszemet ötszáz éve. Dicsőség a hősöknek!

(Borítókép: A mohácsi csata részletes korhű ábrázolása, 1555. Forrás: Wikipedia)