Nélküled a panteonban

A napokban Nyíregyházán, a háborúellenes nagygyűlésen elhangzott egy hátborzongatóan szép dal Radics Gigi és Nyerges Attila előadásában. A világhálón megjelent hozzászólásokból az derül ki, hogy a dal mondanivalója és az előadók személye sokak számára olyan szimbolikus üzenetet hordozott, amely túlmutat a hétköznapokon, és túlmutat az előadók személyén is. Ez nem véletlen. Az alábbiakban a Nélküled (mert erről a dalról van szó) megszületéséről és pályaívéről értekezünk röviden. A megérdemeltnél rövidebben.

2007-ben született egy Dal. Azért Dal, mert egyébként dalok nap mint nap születnek és enyésznek el. Némelyikük, a sikerültebbek hosszabb-rövidebb ideig „műholdként” keringenek a fejünk fölött, a legszélesebb értelemben vett kulturális horizontunkon, hogy aztán szavatossági idejük elmúltával elnyelje őket a feledés feneketlen óceánja. (A felejtés a memória önvédelmi reflexe, bár nem feltétlenül csak hasznos tulajdonság, mert ha az emberiség mindent tudna, amit elfelejtett, valószínűleg nem itt tartana ma a világ.) Ezeket nevezzük „slágernek”. (A kifejezés a német Schlager szóból ered, amelynek „találat”, „csapás” az eredeti jelentése. És némely sláger valóban igazi csapást jelent a jó ízlésű emberek számára…)

A zene egyidős az emberiséggel, noha a Biblia nem említi, hogy ősszüleink dalra fakadtak volna az Édenkertben. (Az „Ádám hol vagy, merre csavarogsz?” című dal sokkal későbbi szerzemény.) A zene olyan gondolatok, de mindenekelőtt érzelmek kifejezésére alkalmas, amelyek szavakkal esetenként le vagy körül sem írhatóak. Letűnt korok szerelmes ifjai azért álltak oda kedvesük ablaka alá énekelni, mert olyan érzelmek dúltak bennük, amelyek szétfeszítették a beszélt nyelv kereteit, amelyek csupán a szabadon áramló, hajlékony dallamok segítségével tudtak világra jönni. (Napjaink ifjai az ablakot képernyőre cserélték, a dalolást csetelésre, és emotikonokkal dúsított szövegekkel igyekeznek pótolni a pótolhatatlant – a dalt, lényegesen kevesebb sikerrel, mint elődeik.)

Himnuszok társuralkodói

De nemcsak az egyéneknek, a kisebb-nagyobb közösségeknek is vannak olyan érzelmeik, amelyek legalkalmasabb közvetítő közege a zene. Ezek leginkább az adott közösség összetartozását, a közösség tagjainak az elköteleződését fejezik ki – egymás vagy egy jelentős ügy iránt. E dalok „csúcsterméke” a legnagyobb „fiktív közösség” (hogy Szabó Ervint idézzük…), azaz a nemzet esetében a himnusz.

Ilyenkor e dalok egyfajta „társuralkodóként” léteznek együtt a himnusszal, színesítve és elmélyítve az ünnepi pillanatokat.

Nem sok ilyen dal van egy nemzet életében. Nekünk, magyaroknak, a XIX. században kettő volt (a Kölcsey–Erkel féle Himnusz és a Vörösmarty–Egressy páros jegyezte Szózat), a XX. században egy (Csanády György és Mihalik Kálmán szerzeménye, a Székely himnusz). Míg az előbbi kettő az elmúlt „zivataros évszázadok” történelmi tanulságait tekinti át nemzetstratégiai programadó jelleggel, ez utóbbi már Trianon tövéről fakad.

És amikor már esendő ember módjára lezártnak hittük nagy nemzeti dalaink fejezetét, akkor 2007-ben megszületett a XXI. század Dala. A Nélküled.

Szétszakítottság és összetartozás

Ha a Nyerges Attila–Leczó Szilveszter szerzőpáros dalának forrásvidékét kutatjuk, első körben értelemszerűen Trianon bukkan elő mint a szétszakítottság előidézője, a második, időben közelebbi körben pedig a szomorú emlékű 2004. december 5-i népszavazás mint az összetartozás érzését és imperatívuszát megkérdőjelező esemény, pontosabban: az arra adott közösségi válasz.

A nagy művek és ezen belül a „nemzeti dalok” szerzői természetesen eredendően nem „nagy”-nak és nem „nemzeti”-nek szánják művüket, csupán teszik azt, amit az ihlet perce diktál számukra. „A legmerészebb álmunkban sem gondoltuk, hogy ekkora siker lesz” – mondja Nyerges Attila egy interjúban. Miért, Kölcsey, Vörösmarty vagy Csanádyék talán sejtették, amikor az utolsó sort, az utolsó kottafejet papírra vetették, hogy milliók életérzését, gondolatait fogalmazták meg, öntötték dalba? S hogy majd milliók fogják énekelni önfeledten és átérzéssel e dalokat, mintha saját szerzeményük volna? – tűnődünk el mi egy pillanatra.

Zenélni és énekelni sem az akadémián, hanem az élet sűrűjében tanult meg. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy mindezen tanulmányok fölöslegesek lennének, csupán egy zseniális teljesítmény megszületésének körülményeit vizsgáljuk, s elámulunk azon, hogy az egyszerű milyen titokzatos módon válhat nagyszerűvé.

„Mint a vizét vesztett patak”, „mint porba hullott mag, mi többé nem ered” vagy a némán enni kérő vándor a maguk dísztelen egyszerűségében olyan erős képek, amelyek az ember lelkének mélyébe hatolnak, s a legjobbat hozzák elő onnan. Az együttérzés, az emberség, a megrendülés olyan mélységeit villantják fel, amelyek katartikus hatása alól csak a mindezekre képtelen keveseknek sikerül kivonniuk magukat.

A mos Nyíregyházán is előadott Nélküled a XXI. századi magyarságnak olyan életérzését fogalmazza meg, amely nemcsak a XXI. század „terméke”, hanem az azt megelőző ötszáz esztendőé is. A „két pogány” közt, a „láncot hordva”, a szétszakítva élésnek, a „nem lehet” és „lehet, mert kell” keserű tapasztalatának művészi szinten megfogalmazott szintézise. Szintézis, mely nem az „annyi balszerencse közt” való elmerengésre, hanem azok áthidalására, meghaladására serkent.  

2007-ben született egy Dal, amely mára bekerült a nemzeti panteonba. A Nélküled látványos felívelése a szűk körű bulikban való előadástól a dunaszerdahelyi futballcsapat, a DAC himnuszáig és a Puskás Arénáig, ahol hetvenezer ember énekelte a létesítmény felavatásán (és énekli azóta is a válogatott minden mérkőzése előtt), kulturális eseményként, jelenségként, sikertörténetként is valóban lenyűgöző. De van, ami ennél is fontosabb. A zenekar, az Ismerős Arcok tagjai több alkalommal is arról beszéltek, hogy amikor a dal szimfonikus feldolgozást kapott, akkor nyerte el „végleges és méltó formáját”. Nos, nem. Nem akkor és nem a szimfonikus hangszerelésnek, feldúsított hangzásnak köszönhetően nyerte el.

Végleges és méltó formáját akkor nyerte el, amikor beköltözött a sokmillió magyar szívébe és hétköznapi zenei repertoárjába. Amikor a Himnusz, a Szózat és a Székely himnusz mellett nemzeti dalaink egyikévé vált.

És lehet, hogy a Művészetek Palotájában és szimfonikusok közreműködésével pompásabb hangzásban szólal meg, de az én szívemnek akkor is az a kis videóklip a legkedvesebb, amely először került fel a világhálóra, amelyen Nyerges Attila egy székelyföldi jótékonysági koncerten énekel, és a résztvevők lelkesen és sokan könnyezve éneklik vele együtt a dalt. És amely jelenleg közel 68 millió megtekintésnél tart!

És még valami: Nyerges Attila úgy írta meg e dalszöveget, hogy azon kevesek közé tartozik, akiknek nincsenek határon túli felmenői.

Mi ez, ha nem a nemzeti összetartozás érzésének egyik legszebb, legmagasztosabb megnyilvánulása?