Lakatos Mihály
97 esztendővel ezelőtt, 1929. március 7-én született Székely János író, költő, drámaíró és szerkesztő, az erdélyi és az egyetemes magyar irodalom kiemelkedő jelentőségű alkotója.
Autonóm, öntörvényű személyiség és alkotó volt, noha a kor, amelyben élt, enyhén szólva nem kedvezett az efféle írói attitűdnek. Nem csoda, hogy magány jutott osztályrészéül, irodalmunk nagy magányos alkotói közé tartozik. De nem csupán íróként, hanem hétköznapi emberként is sugárzott belőle a jó értelemben vett másság, anélkül, hogy ez bármiféle „kiválasztottságtudatot” eredményezett volna nála. Annál sokkal szerényebb, visszahúzódóbb ember volt. Erről egy 1990-ben, Visky András által készített interjúban a következőket mondja: „képes voltam a kísérlet kedvéért korán beülni a régen még Kolozsvár és Vásárhely között közlekedő pullmankocsik valamelyik fülkéjébe, hogy aztán később zsúfolásig megteljen a vonat, fél lábon álljanak az emberek a folyosón, és az én fülkémbe mégse üljön be senki. Arra a következtetésre jutottam, hogy én egy különlegesen ellenszenves ember vagyok. Erre más magyarázatot nem tudok: aki akkor sincs ott, mikor ott van.”
Tordán született, itt végezte elemi iskoláit, de a család 1940-ben Marosvásárhelyre költözik, feltehetően azért, mert szülővárosa a II. bécsi döntést követően sem tért vissza az anyaország kebelére. A kor háborús viszonyai meghatározták ifjúkori lehetőségeit is, így 1943-tól már a katonai reáliskolában tanul huszárhadapródként. Csupán 15 éves, amikor az iskolával és hasonló korú tanulótársaival együtt a közelgő front elől nyugat felé menekülve belekóstolhat a háború borzalmaiba. (Ez időszakban szerzett élményei inspirálják majd harminc évvel később A nyugati hadtest című kiváló kisregényét.)
1952-ben szerzett oklevelet a kolozsvári (akkor még) Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán. Ez nemcsak érdeklődési preferenciáit jelezte, alkotói módszereit, írásainak tematikáját is mindvégig meghatározta. Ettől kezdve egész életét szerkesztőként éli, 1952 és 1956 között a kolozsvári Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóban, majd 1956-tól 1989-es nyugdíjazásáig a marosvásárhelyi szépirodalmi lapnál, az Igaz Szónál.
Sokoldalú alkotó volt, mindhárom műnemben alkotott, és erről a fent említett interjúban így vall: „Abban a műfajban írom meg a mondandómat, amibe kívánkozik. A mondanivalóknak természetük van. Írhattam volna szonettet a Caligula helytartójából, csak az nem lett volna jó szonett. írhattam volna drámát a Bolyai hagyatéka című szonettkoszorúból, csak az nem lett volna jó dráma. Mert minden téma valamire való. Feltéve, persze, hogy a sorsunkat hordozza modellértékűen.”
Jelleméből, öntörvényűségéből már-már szükségszerűen következik, hogy jelentőségben ismertségén messze túlmutató életművét napjaikban is homály/félhomály borítja az olvasói horizontokon, kevésbé ismert a magyar olvasóközönség előtt, ez utóbbi kárára. Mert Lengyel Balázs kritikus nem véletlenül nyilatkozta róla az alábbiakat: „Egy biztos számomra, hogy Székely János nemcsak a határokon túli, az úgynevezett kisebbségnek, hanem egyetemes írója századunknak, századunk második felének. Valahol Camus és Orwell között. Egyike korunk legnagyobbjainak.”
Drámái közül a Caligula helytartóját napjainkban is műsorra tűzik időnként a színházak, de a Protestánsoknak, a Vak Béla királynak vagy a Móroknak is lenne keresnivalója a magyar (és nem csak) színpadokon.
Bár élete javát a kommunista hatalom fenyegető árnyékában élte le, a politikai és közéleti szerepvállalást határozottan elutasította. Egyszer tett kivételt csupán: amikor apjára nyolc rendszerellenes mondatért nyolc év börtönbüntetést róttak ki. „Én abban a három évben, '59 és '62 között, mindent megcsináltam, amit mondtak, mert ki akartam szabadítani édesapámat. És kiszabadítottam” – mondja Viskynek az interjúban. Majd hozzáteszi: „Végül egy év és nyolc hónap után kiszabadítottam a börtönből. De tudod, mit mondok neked? Megint megtenném.”
Az is mélyen emberi, ahogy összegzi a történetet: „Én megvásárolhattam édesapám szabadságát. Az volt a tét, hogy most én ezentúl úgy viselkedjek és úgy írjak, hogy az öreg kiszabaduljon. Kiszabadult. Ez a legnagyobb irodalmi kitüntetésem, amit valaha is kaptam.”
És ez így is maradt, mert semmiféle kitüntetést nem fogadott el senkitől. A József Attila- és a Kossuth-díj kapcsán is többször szóba került a neve, de mindent elkövetett, hogy ne kapja meg. Később a kényszer hatására írt/íratott verseit megtagadta, kihagyta az összegyűjtött verseit tartalmazó kötetből.
Életrajzát mindennél tömörebben foglalja össze „Semmi soha” című versének alábbi részlete:
Hát tőlem név szerint ki kér
bocsánatot? Vigaszt ki ád,
hogy végig kellett néznem
az apokalipszis iszonyát?
A meddő férfi-évekért,
a rettegésért, melyben éltem.
A meg nem írott versekért,
a versért, melyet összetéptem!
A pimasz hazugságokért,
amelyeket le kellett nyelnem.
A szégyenért, hogy máig is
szégyellnem kell anyanyelvem.
Az átokért, hogy tollamat
tudatlanok terelték, lesték,
hogy agyamban turkálhatott
a bőgő tehetségtelenség!
Hogy nem lehettem az, aki
lehettem volna, akit vártak!
Mi kárpótolhat mindezért,
és mikor rehabilitálnak?
1992-ben hunyt el, 63 évesen.
(Borítókép: Székely János portréja, 1981-82. Csigó László fotóművész felvétele. Forrás: Wikipédia)
