Az ártatlanul hangzó erdélyi multikulturalizmus fogalma valójában agresszív szórványosítási és beolvasztási politikát takar ma a külhoni magyar területeken. Nyugaton az illegális migráció hipergyors bomlasztó hatása révén már beérett ennek a „gyümölcse”, Románia viszont most kapcsolt rá csak igazán.

Évtizedek óta azzal ámítják a helyi őshonos magyarságot és a szapora betelepülteket a külhoni magyar területeken, hogy városaik multikulturálisak. És hogy ebbe mindenki törődjön bele, meg aztán különben is: „Afară, afară cu ungurii din țară!” (Kifelé, kifelé a magyarokkal az országból! – hogy a román soviniszta futballhuligánok kedvenc rigmusát idézzük.) Ezt a veszélytelennek tűnő fogalmat soha ki nem bogozzák, soha ki nem fejtik, kiváltképp Erdélyben, ahol a leginkább használják a „multikulturális város”, azaz „oraș multicultural” fogalmat, amely nem más, mint virtuális pecsét: azt jelöli, hogy itt még mindig vannak valami „külföldiek”, akikkel dolog van. Hagyják csak itt a kürtőskalácsuk meg a „gulașuk” receptjét, aztán menjenek Isten hírével „haza”, mint ahogy azt a messze távolba vesző szászok tették. Mert hogy haza (kifelé) szokták küldeni a Székelyföldtől a Bánságig az összes erdélyi magyart, ha épp valami nemtetszőt tettek.

 

Nagyváradon már semmi szent

A jelenlegi legmultikulturálisabb erdélyi városban, Nagyváradon, azaz Oradeán a bájos és eukonform fogalmat oly gyakran pufogtató önkormányzat május 27-én agresszív és törvénytelen módon végül kilakoltatta rendházából a premontrei főapátot, Fejes Rudolf Anzelmet. Ha azt hitte valaki, hogy a román multikulti holmi kulturáltságot, műveltséget, vagy esetleg tiszteletet jelent a másik, jelen esetben városalapító népelemmel szemben, az most talán felkapja a fejét. Fejes főapátot amúgy le is aljasozta Florin Birta, a nagyváradi román polgármester az önkormányzat legutóbbi témát érintő ülésén.

Szatmárnémetiből Satu Mare. Vasúti képeslapárusítás Budapest, 1917. Átcenzúrázva 1919 után. A szerző magángyűjteménye

 

Trianoni cenzúrával indult 

Ennek a sunyi fogalomnak a jellege gyönyörűen megmutatkozott már közvetlenül Trianon előtt a honi képeslaptörténetben. 1919-ben a megszállt erdélyi területeken ugyanis minden magyar kiadású lapot brutálisan átcenzúráztak, azaz átírták a helységek és az utcák, közterületek neveit, de még az épületekét is. Hogy minden tűnjön el, ami a magyar múltra emlékeztet – ahogy azt egy igazi, „civilizált” megszálló hatalom elvárja a multikulturalizmus jegyében. Nos, ők voltak azok, akik 1940-ig, a második bécsi döntésig tartották is ezt a szintet, néha kieresztve a gőzt e dokumentumértékű lapok esetében azzal, hogy hagyták érvényesülni rajtuk a kétnyelvűséget.

A kis magyar világ mindent helyreállított, majd a végletekig soviniszta – de a mai váradi román irányítású önkormányzaton azért túl nem tevő – kommunista rendszer a 70-es, 80-as évekre aztán szépen eltüntette a kétnyelvűségnek még a látszatát is, és ez a Székelyföldön is éreztette hatását, nem csak a Partiumban vagy Erdély belső régióiban.

A székelyföldi állami kiadású lapokon sem volt olvasható a Csíkszereda vagy a Székelyudvarhely név, de a Kézdivásárhely sem, sőt az egyeseknek kimondhatatlan Sepsiszentgyörgy sem. A Jókai regényéből is jól ismert Bálványosvár már egy 1966-os keltezésű lapon is Balvatoriuként jelenik meg, pedig itt még talán a dákokat sem keresték akkoriban. Talán.

Ruinele cetatii Balvatoriu. A szerző magángyűjteménye

 

Két világ képeslapjai

Ha egymás mellé helyezünk egy 1940-es évekbeli és egy 1970-ben kiadott szatmárnémeti képeslapot, amelyet két külön világ jelentetett meg, ordító a különbség. Jelen esetben mindkettő a magyar többségű város bájos főterét mutatja. A Horthy-kori Magyar Film Iroda által kiadott lapon a felirat magyar – mi más lenne akkoriban –, rajta a tűpontos képleírással: Római katholikus püspöki székesegyház parkrészlettel. És mit olvashatunk a harminc évvel későbbi felvétel hátlapján? Satu Mare: Parcul Libertăţii. A későbbi „Szabadság Park” épületei tehát már mit sem számítottak, sem a templom, sem az egykori Pannónia Szálló, sem a századforduló után épült tűzoltótorony minaretre hajazó építménye.

Szatmárnémeti, római katolikus püspöki székesegyház parkrészlettel. A szerző magángyűjteménye
Satu Mare: Parcul Libertăţii. A szerző magángyűjteménye

A tőrőlmetszett multikulturalizmus egyik legfőbb alapmotívuma maga Mátyás királyunk alakjához kötődik, akinek személyéről az 1990-es évektől kezdődően vérre menő viták robbantak ki – amihez persze már a 30-as években megágyaztak. A nagy igyekezetben meg is feledkeztek arról, hogy a Matei Corvin, azaz Corvin Máté nevet aggatták szegény királyunkra a multikulturális vita hevében, de most legalább a nemzeti szempontból semleges, latin nyelvű Mathias Rex verzió szerepel a világ egyik legszebb köztéri lovasszobrán, ami persze minden porcikájában a magyar múltat jelzi. Pedig eddigi története során már többször szerepelt rajta latin, mint magyar név. De hát valami fontos szimbólumot Kolozsváron is fel kellett áldozni a multikulturalizmus oltárán, nemde? Ahogy 1919-ben román karhatalommal távolították el a kolozsvári Nemzeti Színházból a magyar társulatot, hogy a csodás épületből Román Operát varázsoljanak.

 

Cluj Napoca. 1977. „Statuia lui Matei Corvin”. A szerző magángyűjteménye

 

Mindent a látszat és a történelemhamisítás kedvéért

Az őshonos magyarság múltját és jelenét látványosan sárba tipró és a többségi nemzetet kitevő románság koordinálta etnikai torzulásokat, városarculati merényleteket, műemlékek bontását elkendőző multikulturalizmus különösen visszásan hat az erdélyi városok honlapjain, turisztikai brosúráin, amelyek azt a látszatot keltik, mintha évszázadokra visszanyúló lenne ez a „békés” együttélés, miközben ez nem más mint marketingfogás, ami csak feszültséget és történelemhamisítást szül.

Nagyvárad Helyi Fejlesztési Ügynöksége (az ADLO, amely a polgármesteri hivatal alá tartozik) külön oldalt szentelt a város multikulturális jellegének, bemutatva a gazdasági előnyöket és a román mellett a magyar, zsidó, német és szlovák örökséget. Tehát azt, ami ellen nap mint nap merényleteket intéznek, s amelyekről már megannyi tanulmányt írt jelen sorok írója is.

Nagyszeben esetében, amely a középkori magyar királyság területén alapított erdélyi város, ahol a magyar uralkodó az Andreanumban kegyesen megengedte a Luxemburgból ide vándorolt német ajkúaknak a letelepedést, szintén a multikultival vetít, és homályosítja el a magyar eredetet. Utcáin sétálva amúgy is egzotikumnak számít a magyar, hiszen itt már meg van oldva a magyar probléma, annak ellenére, hogy egy nagyszerű kulturális egyesület, a HÍD még működik a városban.

„Târgu Mureșul este cunoscut ca un oraș multicultural” – olvasható a város hivatalos, háromnyelvű turisztikai portáljának román szekciójában, ami azt takarja, hogy „Marosvásárhely multikulturális városként ismert”. A rendszerváltás utáni legmélyebb etnikai konfliktus, a mesterségesen megszaporodott románság által szított fekete március eseményei után három évtizeddel is meredek ezt leírni a székelység legnagyobb városáról. Ha e mellé persze oda lenne írva itt is, mint a többi említett város esetében, hogy ezt úgy kell érteni: mi, románok itt Trianon után kezdtünk el mozgolódni, majd elszaporodni, úgy már tényszerű a multikulturális jelleg létrejötte, és nem esik csapdába senki. Sem a lázálmokat kergető román, sem a tájékozatlan külföldi. Persze mi nem, mert a felperesek itt mi vagyunk.

(Borítókép: A kolozsvári Nemzeti Színházból kiebrudalt társulat képe 1919-ből. Középen a társulat vezetője, Janovics Jenő, az erdélyi filmgyártás nagy alakja. A szerző magángyűjteménye)