Lakatos Mihály
236 évvel ezelőtt, 1790. február 20-án hunyt el II. József osztrák császár és magyar király.
II. József a magyarok emlékezetében úgy maradt fenn, mint a „kalapos király”. A fiatalon elhunyt Ányos Pál (1756–1784) pálosrendi tanár és költő A kalapos király című költeménye nyomán terjedt el a köznép száján is e ragadványnév, pedig maga a költemény – tartalma miatt – az 1867. évi kiegyezésig meg sem jelenhetett nyomtatásban. Amin persze nem csodálkozunk, hiszen Ányos igen hosszúra sikeredett verse lényegében elejétől végéig császárellenes kirohanás. A fő vádpontok a megkoronáztatás elutasítása és a türelmi rendelet. Azért csak ezek, mert Ányos korai halála miatt már nem érhette meg a császár egyéb intézkedéseit.
A költemény a nemes felháborodás hangján hánytorgatja fel az uralkodó hálátlanságát a magyar nemzet iránt, noha az megmentette anyjának, Mária Teréziának Nagy Frigyes által veszélyeztetett trónját, majd így folytatja: „Vagy ha aztat véled, hogyha koronánkat / Fel nem teszed, bátran ronthatod hazánkat, / Mivel az esküvés nem kötelez arra, / Hogy mint szabad népre, ugy nézz a magyarra: / Szörnyü csalatkozás!” A katolikus Ányosnak – érthető módon, hiszen háttérbe szorította az addig állami vallásnak tekinthető katolicizmust – a türelmi rendelet sem nyerte el a tetszését: „Szabad gyakorlást adsz hibás vallásoknak, / Egy előtted nyája juhnak, farkasoknak.”
Mindazonáltal II. József a Habsburg-ház egyik legfényesebb elméje volt, azon kevés uralkodók egyike, aki uralkodása alatt mindvégig népe javán munkálkodott. S ha eltekintenénk az általa okozott vélt vagy valós nemzeti sérelmeinktől, sokkal inkább használhatnánk az ő esetében a „filozófus császár” melléknevet, mint ama másikat. Hiszen magáévá téve a kor felvilágosult eszméit, császár létére – már-már paradoxális módon – demokratikus intézkedések sorát vezette be vagy próbálta bevezetni: lehetővé tette a szabad vallásgyakorlást, megszüntette az örökös jobbágyságot (sőt a jobbágy elnevezést is betiltotta!), megnövelte a parasztok jogait, szabadon járhattak iskolába, maguk választhattak mesterséget, megtiltotta a botozást, büntetőügyekben a kínzás alkalmazását, kötelezővé akarta tenni a nemesi adózást, hogy mérsékelje az alsóbb néposztályok terheit, elrendelte a birtokállomány pontos felmérését, a házak megszámozását, megnyitotta a császári kerteket a nép előtt, megtiltotta az előtte és az uralkodóház tagjai előtti térdhajtást stb.
Mind-mind csupa korszerű, nagy tömegek életét megkönnyítő, modern államigazgatást létrehozó intézkedés. Az már az ő egyéni tragédiája (s közvetve talán a miénk is), hogy egyfajta ellen-Faustként mindig a jóra tört, és annak szinte mindig rossz következménye lett.
Pedig hát fáradhatatlanul dolgozott, uralkodása tíz éve alatt állítólag 6000 rendeletet bocsátott ki – naponta átlagosan kettőt, ami egy egész államapparátusnak is becsületére válna napjainkban is… Országgyűlést soha nem hívott össze, hogy ne korlátozza a munkájában.
Minden, amit tett, észszerű volt – de nem mindig okos. Szélsőséges példa ez utóbbira a koporsós temetés és a lakodalmak tiltása gazdasági okokból, ami hatalmas felháborodást váltott ki. Az emberek nem akarták zsákban elföldelni halottaikat.
Bebizonyosodott, hogy a „társadalommérnökség” (akárcsak későbbi korokban, el egészen napjainkig) zsákutca. A társadalmak fejlődése csak szervesen mehet (és megy is) végbe, és semmiképp rohamtempóban. Márpedig II. József éppen ezt erőltette. „Azonnal érezni akarom a hatását annak, amire vállalkozom – mondta egy alkalommal. – Amikor megnyitottam a Pátert és az Augartent, nem facsemetéket ültettem, amelyeket csak az utókor élvezhet, hanem azonnal fákat, amelyek árnyéka alatt én és kortársaim örömet és megnyugvást találhatunk.”
Éles elmére és nagy jellemre vall, hogy halálos ágyán (49 évesen hunyt el gümőkórban) három kivételével az összes rendeletét visszavonta. A megtartott rendeletek (a türelmi, a jobbágy- és az alsópapság anyagi helyzetét rendező) pedig valóban méltók voltak a megtartásra.
Nekünk, magyaroknak ezt üzente: „Szívből kívánom, hogy Magyarország ez intézkedések által annyit nyerjen boldogságban és jó rendben, mennyit én akartam szerezni minden tárgyban való intézkedéseim által.”
(Borítókép: II. József portréja. Forrás: Wikipédia)
