Nem csupán író vagy gondolkodó – intézmény!

125 éve, 1901. április 18-án született Németh László, a magyar irodalom és filozófiai gondolkodás kimagasló alakja.

Nagybányán született, ahol édesapja a Magyar Királyi Állami Főgimnázium tanára volt, de a család 1904-ben Szolnokra költözik, majd egy év múlva Budapesten lelnek új otthonra. Az ifjú László tizennyolc évesen bölcsésznek készül, de aztán egy év múltán átiratkozik az orvosi karra, ahol fogorvosi diplomát szerez. A váltás gyakorlatias gondolkodásra vall (egyébként ez a racionális gondolkodásmód, amely nem elégszik meg a látszatokkal, hanem a jelenségek mögöttes, nyilvánvaló vagy rejtett, de mindenképp mélyebb ok-okozati összefüggéseit keresi, kutatja, jellemzi majd egész munkáságát és életművét), de akit sorsa írónak és gondolkodónak rendelt, az nem fog az égett csont szagú fogorvosi rendelőkben megöregedni.

1925-ben Horváthné meghal című novellájával első díjat nyer a Nyugat című folyóirat novellapályázatán. Ez már komoly kiinduló pontja a szépírói pályának, de Németh nem elégszik meg ennyivel: ő a nagy egészet akarja, nem csupán az írói hivatást. Olyan meghatározó gondolkodóvá akar lenni, akire az egész ország odafigyel, aki a kor szellemi életének fárosza, aki – ha egyetértenek vele, ha nem – mindenképpen igazodási vagy viszonyulási pont abban a magyar szellemi „méhkasban”, amit a Kárpát-medence akkor jelentett. És szellemi képességei, lenyűgöző műveltsége, gondolkodásának mélysége, elemzőkészsége, hatalmas munkabírása valóban erre predesztinálják. Képes arra is, hogy amikor összerúgja a port a Nyugat főszerkesztőjével, Babitscsal, személyes (nem hajlandó tanulmányt írni ez utóbbi feleségéről, a szintén költő Török Sophie-ról) és szakmai (védelmébe veszi a Babits által „leszólt” Kodolányi Jánost) okokból, saját folyóiratot indítson, a Tanút, amelyet négy éven keresztül egymaga ír és szerkeszt. És amellyel valóban nagy hatást gyakorol a kor irodalmi és szellemi életére.

Németh László végül egyszemélyes intézménnyé válik: ragyogó esszéket ír, tanulmányokban, kritikákban reagál a kortárs írók műveire, hatalmas önbizalommal és jobbító szándékkal dicsér, bírál és igazít el, világirodalmi szintű regényeket publikál, remek színműveket ír, és közben lázasan keresi a válaszokat és a megoldásokat a magyar sorskérdésekre.

Górcső alá veszi és elemzi a kor eszmeáramlatait, szellemi irányzatait, összeveti őket a magyar „faj” adottságaival és lehetőségeivel, és végül a kapitalizmus és a kommunizmus közötti, sajátosan magyarnak vélt (ma már tudjuk: utópisztikus) „harmadik utat” javasol nemzete számára, amely majd átsegítheti a történelem buktatóin. Az ő és talán a mi tragédiánk is, hogy a valóság végül „nem igazodott” elképzeléseihez: a keletről érkező bolsevik típusú diktatúra minden kísérletezést csírájában elfojtott és maga alá temetett.

De a Rákosi-korszakban sem hagyja abba a munkát: ha társadalmi elképzeléseit már nem valósíthatja meg, akkor drámákat ír és fordít – nem is akármilyen minőségben. Anna Karenina-fordításáért a Rákosi-rezsim idején is megkapja a József Attila-díjat, Rákosiék bukása után, 1957-ben pedig a Kossuth-díjat is.

A nemzet végül méltó módon ismerte el azt a hatalmas szellemi teljesítményt, amelyet a Németh-életmű jelent, és amelynek lapjait ma is haszonnal forgathatják a nívós műélvezetre, szellemi kihívásokra és töltekezésre éhes ifjú nemzedékek.

Nagyságát lehetetlen néhány sorban kellőképpen méltatni, de gondolkodásának mélységét és jövőbe látó képességét azért jól illusztrálja az esszéiből vett alábbi két idézet:

„Az író nem alfa és ómega. Sőt, mondhatnám, csak ómega ő, utolsó betűje egy ábécének, melyet mégis ő zár le s avat minden más ábécétől különbözővé. A költő maga készíti el az ételt, de az ízeket és az anyagokat az ételhez a századok mitikus mélye, a közösség sorsa, a költészetté kívánkozó életformák, a nyelv ritmikus lehetőségei, a beszéd természete, a szólások fordulatai, a megelőző irodalomban lerögzített hagyományok küldik. A költő nem a környezet produktuma, de a talajból él. Valami ős Istentől jött és Istenhez térő villan meg benne, de csak valami nagyon földiben villanhat meg. Olyan ő, mint a szobrász: ura a szobor anyagának, de az anyag is ura neki. S ezt az anyagot nem ő teremtette, hanem az örök hegyek, a maguk titokzatos törvényük szerint.” (Népiesség és népiség, 1928)

„Trianon istencsapásának van egy fénysávnyi előnye is: a lelkiismeretes ember sokkal több hittel lehet ma magyar, mint előtte. A háború előtti magyarság hozzá volt láncolva tarka országa paradox válaszokat követelő problémáihoz. Most a széttört báb kiröpítette pillangóját. Az ötfelé hasadt országtest fölé győztesen csap ki az új eszmény: a magyar faji géniusz, a határokat nem ismerő vitális erő, mely addig tolja ki az ország határait, ameddig magyar láb lépni tud. Magyarság a magyar állam helyett.” (Új reformkor felé, 1928)

(Borítókép: Németh László író a nyaralójában. Fotó: Fortepan / Hunyady József)