Lakatos Mihály
176 éve, 1850. április 21-én hunyt el Pesten ifj. Wesselényi Miklós báró, a reformkor egyik jelentős politikusa, „az árvízi hajós”.
Amikor apja, id. Wesselényi Miklós 1809-ben elhunyt, Berzsenyi Dániel így emlékezett meg róla Wesselényi hamvaihoz című ódájában:
A jók csudáltak, mint az Egész javát
Titkon segítő mennyei tűneményt:
Neved, dicsőült Wesselényi,
Rettenetes vala és imádott.
(…)
Tekints le hozzánk hős eleid közűl!
Lebegj körűltünk, légy szeretett hazád
Védlelke, s oh, add vissza fényes
Díszeidet deli magzatodban!
Nos, a költő vágya teljesült: a „deli magzat” (ifj. Wesselényi Miklós) örökölte apja erényeit. „De hibáit is” – teszi hozzá kajánul a kortárs író, Kemény Zsigmond. Id. Wesselényi Miklósról tudni kell, hogy lényegében „lekéste” saját korát, azaz olyan életformát kedvelt és vitt, amely a középkorban talán beleolvadt volna az összképbe, de II. József korában már enyhén szólva anakronisztikus volt. Nem csoda, hogy országos figyelmet (és kufsteini várfogságot) vívott ki magának azzal, hogy zárdából rabolt feleséget, és hadat vezetett a szomszéd földbirtokos (Haller János) ellen, amely szabályos várostromban csúcsosodott ki. Mégis tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy cervantesi hőssel van dolgunk, mert id. Wesselényi a legkevésbé sem volt együgyű vagy álmodozó: sokat tett például a magyar nyelv ügyéért, iskolákat alapított, színdarabokat írt és fordított, négy nyelven beszélt anyanyelvi szinten, és bőkezűen támogatta a kultúrát. Csak hát a véralkata… Az ragadta vissza néha Nagy Lajos korába. Kemény Zsigmond joggal írja róla: „S ki tudná megmondani, szíve volt-e nemesebb, vagy véralkata iszonyúbb?”
Az ifjú Wesselényi mindkettőt örökölte apjától. Hogy apa és fia nem hétköznapi emberek voltak, jól mutatja, hogy alakjuk több nagy írónk fantáziáját is megmozgatta: míg az apáról Nyirő József írt regényt A sibói bölény címmel, a fiú alakját Jókai örökítette meg Kárpáthy Zoltán című regényében, Kemény Zsigmond pedig mindkettőjükét A két Wesselényi Miklós című kitűnő életrajzi esszéjében.
A Wesselényi-család fészkében, az erdélyi Zsibón 1796-ban született fiú abban a korban cseperedett férfivá, amikor a magyar főúri réteg jelesebbjei kezdik felfedezni a világ országai közt Magyarországot, a nyelvek közt a magyar nyelvet, a társadalomban pedig az alávetett helyzetben élő jobbágyságot. Wesselényi a kortársak szerint jó megjelenésű férfiú és kitűnő szónok volt, kitűnő vívó, a női nem nagy hódolója, de ami a legfontosabb: a hazájáért és a társadalmi viszonyok javításáért elszántan tenni akaró főúr.
Amikor Széchenyivel való barátságának és saját talentumának köszönhetően a reformellenzék vezérévé választják, nagy lendülettel lát munkához, egyszerre két országrészben is. Erdélyben és Magyarországon is szervezi a császári hatalommal szemben álló ellenzék munkáját. Nézeteit Bécsben nem nézik jó szemmel, hiszen olyan, az udvar előtt népszerűtlen célokat hajszol, mint a jobbágyság helyzetének javítása (úrbéri viszonyok eltörlése, örökváltság bevezetése), közteherviselés bevezetése, szólás- és sajtószabadság, törvény előtti egyenlőség stb. És mindezt egy Wesselényi vérmérsékletével, nem csoda hát, hogy megromlik a viszonya Széchenyivel.
Mindenesetre jellemének nemes oldalát domborítja ki, hogy nem csupán a szavak embere, hanem példamutató is: birtokain elengedi a dézsma és a robot jelentős részét, felszabadítja és taníttatja jobbágyait, tanfolyamokat tart számukra a korszerű gazdálkodásról. (E gesztusát örökíti meg Fadrusz János 1902-ben, Zilahon állított és ma is látható Wesselényi-emlékműve.)
Az ellenlépések nem is váratnak sokáig magukra: egy 1834. évi, a szatmári megyegyűlésem elmondott szónoklatáért, és a 23 év után összehívott 1834. évi erdélyi országgyűlés naplójának a cenzor tiltakozása ellenére való kinyomtatásáért 1835-ben perbe fogják és 3 év börtönre ítélik. Hadd álljon itt ügyvédeinek neve is: Kölcsey Ferenc és Deák Ferenc…
A pert nem kapkodták el, a jogerős ítélet csak 1839-ben születik meg, és ez a vádlott helyzetén jelentősen könnyít. Ugyanis 1838. március 13-án a Duna elárasztja Pestet, és az 5 napig tomboló árvíz idején Wesselényi, aki saját csónakján menti a bajbajutott egyszerű embereket, olyan hősiességről tesz tanúbizonyságot, hogy méltán érdemli ki „az árvízi hajós” melléknevet. És így, ünnepelt hősként vonul be a budai börtönbe, s talán ennek is szerepe van abban, hogy két hónap múltán engedik, hogy Gräfenbergbe utazzék a szembaját kezeltetni. Amely azonban nemhogy gyógyulna, hanem súlyosbodik, és 1848-ra teljesen elveszíti a látását. A forradalom eseményeiben már nem tud teljes értékű emberként részt venni, de vakon és betegen is jelentős része van abban, hogy a kolozsvári országgyűlés még abban az évben kimondja Magyarország és Erdély unióját.
Halálát Kemény Zsigmond fent említett írásában így írja le utánozhatatlan tömörséggel és mégis mellbevágóan: „Wesselényi a forradalom ideje alatt Gräfenbergben lakott, s midőn hazájába visszatért, a gőzösön tüdőgyulladást kapván, 1850 tavaszán meghalt Pesten, hol egykor ezereket szabadított ki a halál karjaiból.”
És ugyancsak Keménytől tudjuk meg, hogy ez az élete végén vak ember mennyire tisztán látta a jövőt:
„Hívé, hogy a dákoromán propaganda már Erdélyre is kiterjesztette izgatásainak hálózatát, és a fiatal oláh papok- s néptanítóknál már többé nemcsak azon szellem van, melyet Petersburg iránti kegyeletek növeltek, de hatalmasan terjed egy erős és veszélyes rokonszenv oly felfogások iránt, miknek következésében minden oláh ajkú népek összeolvadnának a szabad és ifjú Dákoromániába, a még ezentúl teremtendő országba, mely határait Besszarábia széleitől terjesztené felénk, Erdélyt átölelné, és ha lehet, a Tiszáig vinné foglalásait.”
(Borítókép: Wesselényi Miklós. Franz Eybl festménye (1842). Forrás: Wikipedia)
