„Fáj, hogy csendes dalos vagyok”

140 éve, 1886. április 14-én született Tóth Árpád költő, akit a kritika a Nyugat című folyóirat legjelentősebb költői között tart számon.

Bár a család debreceni gyökerű volt, Tóth András szobrász már Aradon született, és ugyancsak itt látta meg a napvilágot később jelentős költővé váló fia, Árpád is. Bár csupán hároméves koráig élt a városban, az 1920 Arad című verse arról tanúskodik, hogy bensőséges érzelmek fűzték a sors által kijelölt szülővárosához. A vers mindjárt vallomással indít:

Egyetlenegy utcáját ismerem,

De ott, emlékszem, arany a homok,

S egy udvarát meg házát, istenem -

De kis szobái mind-mind templomok.

És mintegy keretbe foglalva a költeményt, ugyancsak vallomással zárul az utolsó szakaszban:

Ó, fájó büszkeségem s vigaszom,

Arad, - édesbúsan szivembe vág,

Hogy bölcsőm s szent bitóid egyazon

Erdőid bús fájából ácsolák...

A család 1889-ben Debrecenbe költözik, és ez majd megpecsételi a sorsát. A szobrász apa ugyanis megbízást kap az 1849. augusztus 2-i debreceni csatában elesett honvédek emlékére állítandó Szabadságszobor elkészítésére. Ám az 1902-ben felavatott szobor nem nyeri el a nagyközönség tetszését, és miután a szakmai kritika „kontármunkának” minősíti azt, a hatóság 1906-ban eltávolíttatja a művet a helyéről, hogy aztán az első világháború idején ágyúcsőként vándoroljon a frontra.

A „kontár” bélyeg anyagi romlásba dönti a családot, amelyet ettől kezdve Árpádnak kell eltartania, aki tanári ambícióit és egyetemi tanulmányait feladva Budapestről visszaköltözik Debrecenbe, ahol újságírói munkát vállal. Apja meghasonlott, búskomor emberré válik, s ez a család életére is nyomasztóan hat, ami az ifjú költő kedélyállapotában, életszemléletében is megmutatkozik.

De nemcsak a családi légkör, hanem súlyos tüdőbetegsége és a kordivat is a felfokozott magányérzet és az ebből fakadó melankólia felé sodorja. Így válik költészetének meghatározó műfajává a lélek belső világára fókuszáló, hangulatilag pedig bánatot, borongást, fájdalmat és fájdalmas beletörődést árasztó elégia.

Kedvenc stíluseszköze a magyarul „összeérzésnek” is nevezett szinesztézia, amely különböző érzékszervek benyomásait egyesíti egyetlen költő képben. Ma már minden középiskolás diák ismeri a Körúti hajnal című versének ama költői képét („Egy kirakatban lila dalra kelt / Egy nyakkendő”), amelyet rendesen a szinesztézia fogalmának illusztrálására használnak. Ismeretterjesztés céljából hadd álljon itt még néhány, a költészetében fellelhető további szinesztézia: hűs homály, óhajtó illat, hűs zene, fanyar szoba.

Szerb Antal a tőle megszokott fanyar humorral az alábbiakat írja róla irodalomtörténetében: „Tóth Árpád nyelve ünnepélyes és tömött, Babitséval közeli rokon, ő is sokat tanult az angol lírától, elsősorban Keatstől, kinek legszebb ódáit lefordította. Keatsnek, mesterének, rokonává avatja őt az a törékeny báj, amely úgy látszik, csak azoknak a költőknek adatik meg, akiknek korán kell meghalniuk: a magyar költészetben Tóth Árpád előtt földiének, Csokonainak. Úgy látszik, csak az tudja lelkének minden szépségét így belepréselni a formába, akit belülről valami mindig figyelmeztet: még néhány év, és ez a forma lesz minden, ami belőled megmarad.”

Vas István így vélekedett 1942-ben a Magyar Csillagban: „Általában a Nyugat négy legjelentősebb költője, Ady, Babits, Tóth Árpád és Kosztolányi nemcsak hatalmas költészetet teremtettek, hanem a magyar szellem olyan örök legendáit, akár Petőfi vagy Arany magatartása.”

Magatartását jól tükrözi 1909-ben, szeretett példaképének és barátjának, Ady Endrének címzett és írott versének e pár sora is:

Fáj, hogy csendes dalos vagyok s hogy nemzetem

Kemény fiai közt hirdetlek félszegen

Félénk apostola az én erős Uramnak . . .

2026 tavaszán írott születésnapi megemlékezésünket pedig hadd zárjuk az 1922 Egy lány a villamosban című versének napjainkban éppen aktuálissá vált zárószakaszával:

Ó, hadd rontsák hát mások a világot,
Politikák, jelszavak és hadak!
Csak a tollakat ne fogja meg átok,
Írók kicsinyje s nagyja, rajta csak!
Isten szívét nem bizta, csak tirátok,
S míg ég és föld bús rommá omlanak,
Hű könyveinkben daloljon a lélek
Vigaszos daccal: mégis szép az élet!

Tóth Árpád 1928. november 7-én, 42 évesen hunyt el Budapesten az akkor még gyógyíthatatlan tüdőbajban. A sors szomorú iróniája, hogy Fleming éppen abban az évben lett figyelmes laboratóriumában egy penészgombára, amely a környezetében lévő baktériumokat elpusztította, s amelynek hatóanyagát később penicillinnek nevezte el…

(Borítókép: Tóth Árpád emléktáblája a Táncsics Mihály utca 13. szám alatt (akkoriban Verbőczy utca). Forrás: Wikipédia)