Bálint József
37 évvel ezelőtt, 1989. február 21-én hunyt el Márai Sándor, a 20. századi magyar irodalom egyik legerőteljesebb és legkövetkezetesebb hangja.
Műveiben a polgári világ értékei, a személyes felelősség és az egyéni szabadság fontossága kerültek középpontba. Regényei nemcsak egyszerű történetek, de lelkiismereti vizsgálatok is: az emberi kapcsolatok, az árulás, a hűség és az idő múlásának kérdései újra és újra visszatérnek írásaiban. Életművét a polgári értékrend és morális tartás melletti rendíthetetlen kiállás jellemezte.
Márai Kassán született, családja is itt élt, később az emigrációban is ide vágyott vissza. Kassa maradt számára az „örök város”, amelyet Pozsony és Nagyvárad mellett a magyar kultúra fellegvárának tartott. Műveiben is sokszor ír a felvidéki településről és polgárairól.
Márai egy Trianon utáni visszaemlékezésében így ír a városról: „Kassán soha nem beszéltek szlovákul; az, északi falvakban, Tellányban, Kavecsányban s a Hradova felé beszéltek tótul, de a városban alig.” Majd így folytatja: „Kassán oly kevéssé értették a szlovák szót, hogy a cseh hivatalnokok, kiket a megszállók leküldtek erre a szép gyarmatra, sorra megtanultak magyarul, mert társadalmilag, de hivatalosan sem tudtak más nyelven érintkezni a közönséggel. Kassa ezerkilencsáztizennyolcban olyan magyar város volt, mint Debrecen. A szlovákságot úgy kellett telepíteni oda, vonatokkal; hivatalnokokkal és munkásokkal s elsősorban csehekkel, akik még a kenyeret is maguk után küldették Csehországból, mert nem akartak a ,,magyar városban" pénzt költeni.” Érdekes széljegyzet ez a trianoni békeszerződéshez...
A Tanácsköztársaság bukása után a család jobbnak látta elhagyni az országot, Márai Németországban folytatta tanulmányait, Lipcsében, Frankfurtban és Berlinben is tanult. Tehetségét hamar felismerték, Németországban, Prágában és Párizsban is, ekkor lett belőle igazi világpolgár. Bár Márai újságíróként és íróként is elkötelezett híve volt a nyugati kultúrának, mégis mélyen sikerült végig megmaradnia magyarnak.
A második világháború és az azt követő politikai fordulat végleg megváltoztatta Márai életét. A kommunista hatalomátvétel után, 1948-ban emigrációba kényszerült. Hazájának elvesztése súlyos lelki tapasztalat volt számára. Az 1951 nyarán írott Halotti beszéd című verse fájóan adja vissza a hontalanság érzését:
„A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet”
1952-ben feleségével New Yorkba költöztek. Ez még nagyobb űrt hagyott az íróban, ugyanis az európai kultúra és a magyar gyökerek fájóan hiányoztak neki. Egyik levelében meg is jegyzi, hogy azért nem bírja Amerikát, mert túl lélektelennek tartja. Négy évvel később azonban felcsillant számára egy reménysugár: nagy izgalommal kísérte figyelemmel az 1956-os forradalmat, még Európába is repült, hogy közelebbről követhesse az eseményeket. Ugyanakkor a nyugati országok tétlen szemlélődése miatt nagyot csalódott az általan oly nagyra tartott Nyugat-Európában: Németországban, Franciaországban és Angliában. Így ezt követően már nem vágyott vissza ezekbe az országokba. Ugyan még néhány évre 1967 és 1979 között visszaköltöztek Európába, Olaszországba, de ez az időszak már nem hozott megnyugvást a számára.
1980 után még inkább hányattatott sors várt Máraira. Ebben az évben költöztek vissza feleségével az Egyesül Államokba. 1985-től folyamatos tragédiák érik: először húga, majd öccse hunyt el, felesége ekkor már fél szemére vak, emiatt őt ápolnia kell egészen 1986-os haláláig, majd még abban az évben Géza öccsét is elveszítette. 1987-től magányosan, remete módjára él, rákbetegsége miatt mély depresszióval küzd. Kézifegyvert vásárol, és felmerül benne az öngyilkosság gondolata is. Testi megpróbáltatásait a lelki fájdalma tovább erősítette, míg végül 1989. február 21-én egy pisztolylövéssel zárta le életét.
(Borítókép: Márai Sándor szobra Kassán. Forrás: Wikipedia)
