Agyon lettek lőve

81 évvel ezelőtt, 1944. november 9-én lőtték tarkón keretlegények további huszonegy társával együtt a Rábca-parti Abda község határában a magyar irodalom kiválóságát, Radnóti Miklós költőt.

Bár se szeri, se száma a második világháború idején végrehajtott tömeges kivégzéseknek, a háború forgatagában ezeknek ritkán maradt néven nevezhető szemtanúja, sőt: néven nevezhető elkövetője is alig.

Radnótival a sors különös kivételt tett. Amikor 1946-ban exhumálják a holttesteket, a költő felesége, Gyarmati Fanni kísérőjével a helyszínre érkezik. „Abdán Hujber Kálmán gátőrrel találkoznak. Elmondja, mit látott múlt ősszel. Egy szekér kanyarodott egy kis ösvényre, ami tele volt emberekkel. Négyet leszállítottak, azokkal bevitették a többieket a legsűrűbb akácosba, és azokkal megásatták a gödröt. Őt elparancsolták a közelből. Egy SS katona elállta az utat, tilos volt arra menni. Aztán már nem látott semmit, csak hatvan lövést hallott. Ezért gondolta először, hogy hatvanan lehettek, de a tömegsírban huszonkét meggyilkoltat találtak. Csak úgy sebtében hányták rájuk a földet. A fű tele volt vérrel és agyvelődarabokkal. Ő jelentette az esetet, meg az egész környék tudott róla. Rendőrségi akta azonban nem lett belőle” – olvassuk Spira Veronika Fanni naplója című tanulmányában.

És kik voltak az általánosító „keretlegények” megnevezés alatt rejtőzködő gyilkosok? Nos, az ő nevük is ismert, de nem kívánjuk népszerűsíteni őket. „Azért ástuk mi […] is a sírgödröt, mert a munkaszolgálatosok ezt nem bírták, mi viszont siettünk. A munkaszolgálatosokat egyenként vittük a gödörhöz, ahol agyon lettek lőve” – vallotta egyikőjük a belügyi nyomozóknak. Hát így. Az egyik legnagyobb magyar költő „agyon lett lőve”.

Végezetül hadd idézzünk a költő Mint a bika című, 1933-ban írott verséből, amelyben mintha önnön sorsát előlegezné meg:

fölszagol s nem menekül, mint menekülnek
az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, küzd
és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda -
és lassan, szomorúan bőg a kövér levegőben.

Így küzdök én is és így esem el majd,
s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.

Csontjait a táj, emlékét és életművét a nemzeti emlékezet.

Napjainkban, amikor ismét fegyvercsörgés és háborús szólamok töltik be Európa hétköznapjait, talán nem ártana jobban odafigyelni a költői figyelmeztetésre: „okulásul késő koroknak”!

(Borítófotó: Wikipedia)