Lakatos Mihály
150 évvel ezelőtt, 1876. január 28-án hunyt el Deák Ferenc politikus, „a haza bölcse”.
Van olyan embertípus, aki ösztönösen irtózik minden olyan helyzettől, amely a szavak erejével, okos és józan érveléssel nem megoldható, és minden olyan embertől, aki nézetei, véleménye győzelméért szavakon túli eszközöket is képes igénybe venni. A forradalom nem az ő műfaja, de a tárgyalóasztalnál, a szónoki pulpituson elemében érzi magát. Az érvek, a szigorú logika, az ékesszólás az ő „hadosztályai”, a megegyezés, a kompromisszumok, a kiegyezés (XIX. századi szóhasználattal: a „kiegyenlítés”) jelentik az ő győzelmeit. Deák Ferenc ilyen ember volt.
Magyarország az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése utáni közel két évtizedben nehéz időket élt át. G. Michael Hopf amerikai regényíró Akik megmaradnak című posztapokaliptikus regényéből származik az elhíresült mondás, miszerint a nehéz idők erős embereket teremtenek, az erős emberek pedig jó időket hoznak, a jó idők gyenge embereket teremtenek, a gyenge emberek pedig nehéz időket hoznak. Ha végigtekintünk az 1849–1867 közötti időszak történésein, benne Deák Ferenc politikai és közéleti pályájának felemelkedésével, nem nehéz észrevennünk, Hopf mennyire fején találta a szöget.
A szabadságharc hősi eposzának lezárultával a nemzetnek éppen egy olyan „erős emberre”, politikai vezetőre volt szüksége, mint Deák Ferenc. Aki józanul számot vet az ország lehetőségeivel, mozgásterével, és ezekhez igazítja politikai stratégiáját. Úgy, hogy bármily korlátozottak is ezek a lehetőségek, a lehető legjobbat hozza ki belőlük – a nemzet túlélését és jövőjét tartva szem előtt.
Deák nem hazardíroz, és nem hajszol ábrándokat, elfogadja a valóságot annak korlátaival együtt. Ha nincs lehetőség az értelmes cselekvésre, hát nincs. Nem lázad, de udvariasan elutasít minden szerepvállalást és együttműködést (vö. passzív ellenállás 1850 és 1859 között). Ám ha elérkezettnek látja az időt a cselekvésre, akkor habozás nélkül cselekszik. „Élete végéig igyekezett a lehető legjobban háttérben maradni, de tudta, hogy döntő pillanatokban és döntő pontokon vállalnia kell a programhirdetés felelősségét” – írja Deák Ágnes Deák Ferenc és a passzív ellenállás című tanulmányában.
Efféle „döntő pillanatnak” látja 1865 húsvétját, amikor a Pesti Napló számára megírja a „húsvéti cikk”-ként elhíresült, Még néhány szó a Botschafter április 9-iki cikkére című eszmefuttatását. Okos higgadt érveléssel, történelmi példákkal aládúcolva fejti ki: miért van szüksége a Habsburg-birodalomnak Magyarországra. Nem alávetett, „beolvasztásra” szánt tartományként, hanem saját alkotmánnyal rendelkező hű társként és támogatóként. Mert hát a magyarokban – írja – „a beolvasztás elleni határozott ellenszenv csakugyan nemzedékről nemzedékre szállt s ma épp oly elevenen él, mint száz évvel ezelőtt és ha a Mindenható kegyelme el nem fordul tőlünk, élni fog még századok múlva is.” (Napjaink történései arra utalnak – a Mindenható kegyelme nem fordult el tőlünk…) Idézi a cikkben Metternich egykori tanácsát I. Ferenc császár számára: „Ha Felséged Magyarországot könnyen és jól akarja kormányozni, kormányozza azt saját alkotmánya szerint.”
Ferenc József értett a szóból, és következhetett Deák Ferenc államférfiúi pályájának csúcspontja – a kiegyezés. A miniszterelnöki pozíciót elhárította, nem vállalt kormányzati szerepet, továbbra is a háttérből követte az eseményeket. Nem véletlenül tartották a „haza bölcsének”.
Hosszas betegeskedés után, 1876. január 28-án este fél 11-kor hunyt el szívszélhűdésben. 72 évet élt. „Budapesten a hirt nem a lapok terjeszték el. A legtávolabb utczákon a kora hajnal már szájról szájra adta azt s komoly bánat és megilletődés színébe varázslá az ébredés óráit. Az oszladozó ködből gyászlobogók tüntek a szem elé, melyek egyre szaporodtak. A közgyász napja volt ez” – olvassuk a Hon című napilap január 29-i számának esti kiadásában.
Holttestét a nemzet iránta érzett megbecsülése jeléül az Akadémia előcsarnokában ravatalozták fel február 1-én, két nappal később tízezrek kísérték utolsó útjára.
„Államtérfiúi érdemeit a történet fogja megörökíteni. Hírneve az országban és annak határain túl is fenn fog maradni és emléke áldva lesz” – írja Ferenc József Tisza Kálmán miniszterelnöknek küldött részvétnyilvánító levelében. Erzsébet királyné sajátkezűleg (és a korabeli beszámolók alapján könnyes szemmel) helyezte el ravatalánál a Bécsből hozott babérkoszorút. (A jelenetet később Zichy Mihály festette meg, a festményről ezres nagyságrendben készült metszetek egy részét a királyné dedikálta is.)
Az Akadémia már halála másnapján verspályázat meghirdetéséről dönt, amelyre Deák Ferenc nagyságát dicsőítő „ódai költeményeket” várnak 100 arany pályadíj fejében. Eredetileg Arany Jánost szerették volna megbízni a költemény megírásával, de ő nem vállalta a feladatot. A pályázatra 40 pályamű érkezett be, a bizottság ebből csak kettőt tartott elbírálásra érdemesnek. A díjat végül jobb híján Szász Károly Deák sírja című gyöngécske költeménye nyerte el.
„Ki nagyságát nem vér árán szerezte, / Hatalmát nem raká csonthalmokon, / Mi mást levert, őt nagygyá honja veszte Tevé / — «mert néked élni kell o hon!» / De lángszavát, nem lévén fúlánk közte, / A hatalom sem veheté zokon; / És a jogot, habár fegyver vevé el, / Eszével vívta vissza s jellemével” – írja Szász, mi pedig elmerenghetünk azon, hogy lám, vannak olyan hatalmas életművek, amelyeknek a megdicséréséhez is kicsik vagyunk.
(Borítókép: Deák Ferenc portréja. Forrás: Wikipedia)
