325 esztendeje, 1700. november 25-én látta meg a napvilágot Bethlen Sámuelnek, Kis-Küküllő vármegye főispánjának és borsai Nagy Borbálának a negyedik gyermeke. Mivel Katalin napján született, a leánygyermek, akit az utókor majd Árva Bethlen Kataként ismer meg, értelemszerűen ezt a nevet kapja a keresztségben a vallásos szülőktől.

Azonban hiába a főúri származás, Katalin élete nem a gondtalan fényűzésről, a felhőtlen szórakozásról szól, sőt. Amint a magyar memoárirodalom ékkövévé vált és akarata szerint halála után megjelentetett Önéletírásában írja: „Ezen bölcs, nagy hatalmú, igen szent és igaz ítéletű Istennek tetszett az én sok és megszámlálhatatlan nagy bűneimért az én életemet is egész gyermekségemtől fogva mind ez ideig, sok nyavalyák és igen nehéz keresztek alá rekeszteni”.

Ugyanis közel kétszáz évvel a reformáció kezdete után a Habsburg-birodalom keretei közt sínylődő Magyarországot még mindig mély belső vallási ellentétek, háborúskodások szabdalják.

Az Önéletírást olvasva napjaink embere értetlenül figyeli, hogy abban a korban milyen fontos szerepet játszott a társadalom életében a vallási hovatartozás kérdése. Az talán irigylésre méltó, hogy akkortájt az istenhit általános és jobbára megkérdőjelezhetetlen volt, az már kevésbé, hogy a felekezetek közötti villongások tragédiák sorával árnyékolhatták be az ember életét. A Bethlen Katáét is.

A protestáns leányt 17 évesen kényszerítik hozzá az egyébként általa kedvelt, katolikus vallású mostohatestvéréhez, gróf Haller Lászlóhoz. És hiába a kölcsönös rokonszenv, az új asszonyt a házasság (rajtuk kívülálló okok miatt) keserűséggel tölti el. Olyannyira, hogy amikor elsőszülött Sámuel nevű kisfiát a férj családja katolikus hit szerint akarja nevelni, így fohászkodik: „Szerettem ezt a gyermekemet felette nagy indulattal, úgy, hogy anyának gyermekéhez való nagyobb szeretetét kigondolni nem lehet; de szeretetem mindenkor Istenhez való felfohászkodással volt, hogy az én Istenem végye el énelőlem, minekelőtte a jó és gonosz között választást tudna tenni, s ne engedje, hogy e világgal megmocskolja lelkét.”

Bizony, még három évszázaddal később is borzalommal tölt el bennünket a vallási fanatizmus e megnyilvánulása. Különösen, hogy az Úr meg is hallgatta az anya (akár istentelennek is tetsző) fohászát.

És bizony, nem is tévedhetnénk nagyobbat, ha a fentiek alapján egy minden emberi érzelem híjával lévő szörnyetegnek képzelnénk Árva Bethlen Katát! Egész későbbi élete a cáfolat rá. Templomokat és iskolákat építtet, könyveket gyűjt, és támogatja megjelentetésüket, szegény diákokat iskoláztat, református közösségének fő támaszává válik. És közben olyan műveket ír, amelyeket napjaink olvasója is élvezettel olvashat, haszonnal forgathat.

Lám, az Úr útjai kifürkészhetetlenek.