174 évvel ezelőtt, 1852. január 24-én leplezték le a székelyföldi Makk-féle összeesküvést.

Közismert, hogy a kétségbeesés, a kilátástalan helyzet a legélesebb elme tisztánlátását is képes megzavarni és olyan abszurd vállalkozásokra, ábrándok hajszolására sarkallni az érintettet, amelyeken más körülmények között maga is jót nevetne, vagy amelyeket ingerülten utasítana el. Igaz ez akkor is, ha Kossuth Lajosnak hívják az illetőt.

Közel két esztendővel Világos és az országból való elmenekülése után Kossuth még mindig Törökországban rostokol, s bár a szultán elutasítja a kiadatására vonatkozó osztrák követeléseket, további sorsát idegőrlő bizonytalanság övezi.

Bár elszigeteltségében kevés információval rendelkezik a hazai állapotokról, az egykori kormányzó a forradalom újraindításáról szövöget terveket. Ekkor kerül a környezetébe egy ellentmondásos megítélésű tüzérezredes, bizonyos Makk József.

 

Az exaltált tüzér

Makk Józsefet „exaltált” figuraként jellemzik kortársai, de viselkedése és tettei alapján nyugodtan nevezhetnék kalandornak is. (A szabadságharc idején Komáromban szolgált, ahol árulás vádjával néhány hónapra börtönbe is zárták a felettesei, és Kossuth felszólalása ellenére sem bocsátották szabadon.) Sokatmondó az 1851. június 16-án Kossuthoz intézett leveléből származó alábbi részlet: „Ön megkapja e sorokat, ír egy cédulát, levélkét, melyben semmi, de semmi egyéb ne legyen, mint ez: Ezt a levelet Ihász adja át Johnnak. Semmi aláírás. Ezen jelről megösmerendem Ihászt, másképen nem adok neki semmit. Tárcámba írtam az aláhúzott sort. Ihász pedig engemet, t. i. Johnt, megösmerhet, ha én belépése után kérdezendek: Mit wem habe ich die Ehre mein Herr? és ezen kérdés után, ha azt feleli Mein Name ist Ihász, felteendek orromra egy sötétzöld pápaszemet, miről és ruhámról megösmerhet.”

Kossuth pár nappal később mégis írásos meghatalmazást ad Makknak a felkelés előkészítésére, aki Bukarestből próbálja megszervezni az erre hivatott mozgalmat. Először is egy János szózata című kiáltványt küld be a meggyötört hazába, mely efféle passzusokat tartalmaz: „Ki vagyok én? Szent János, ki szívéből örvend, hogy a világ az emberiség és ezzel nemzetünknek, hazánknak (mert én csak amolyas magyar szent János vagyok, ti ismertek engemet, valamint én is ismerlek benneteket) közelgő felszabadulását hirdetheti és csak a Megváltónak előfutárja vagyok. Ne mondjátok azt nékem, hogy ez mind nem szükséges, hiszen amúgy, így felkel az egész nép.”

Kossuthról meg ezt közli: „Az ő szavára készen áll 50.000 felfegyverkezett magyar Olaszhonban. ő gondoskodott az előkészületek fedezetére és a harc folytatására szükséges milliókról, a fegyverről, municióról, hadifelszerelésről. Az ő intését várja a határőr, a testvér rác, horvát, szlavon, oláh nép. Az ő jeladását várják a szövetséges felfegyverzett népek milliói nemcsak a lombard és velencei, hanem onnét Rómától, az Adriai tengerparttól egészen a Kárpátokig.”

Kossuth erősen elítélte a kiáltványt, és elrendelte a visszavonását. Erre mondták eleink: késő bánat, eb gondolat.

 

Megkínzott összeesküvők

A „szózat” tehát megérkezett, de a szabadságharcban elvérzett, két nagyhatalom seregei által is megtiport, majd a Bach-korszakban megalázott Magyarország már nem az a terep, ahol újabb forradalmat lehetne indítani, így a mozgalom szervezői (az „összeesküvők”) lényegében légüres térben végzik veszélyes munkájukat, komoly anyagi háttér, fegyverek és valódi tömegbázis nélkül. Az összeesküvés tagjai jórészt közép- és kisnemesek, városi polgárok és értelmiségiek, akiket nem is annyira Makk fellengzős kiáltványa, hanem szabadságvágyuk és Kossuth tekintélye visz a szervezkedés útjára.

Az összeesküvők (valójában katonai, szervezkedési tapasztalat nélküli hétköznapi emberek) azonban hiába igyekeznek körültekintően eljárni, az időközben kiterjedt besúgóhálózatot kiépítő császári kormányzat számára könnyű zsákmányt jelentenek. Olyannyira, hogy az még azt is megengedheti magának, hogy az összeesküvés 1851. augusztusi felfedezése után hónapokig szándékosan hagyja terebélyesedni a mozgalmat, mielőtt lecsapna a résztvevőkre.

A szervezkedés a Székelyföldön volt a legeredményesebb, ahol Török János tanár, Gálffy Mihály ügyvéd és Horváth Károly földbirtokos voltak a mozgalom vezetői. 1852. január 24-én éjjel érkezett el a leszámolás ideje: a rendőrség mintegy 60 embert tartóztatott le, köztük a vezetőket és feleségüket.

A császári hatóságok barbárságát jelzi, hogy a börtönben a férfiakat és a nőket is kegyetlenül megkínozták, többen megőrültek a fogságban, néhányan öngyilkosok lettek. A mozgalom vezetőit kötél általi halálra ítélték, és 1854. március 10-én mindhármukat felakasztották a marosvásárhelyi Postaréten.

A kivégzés helyén emelték 1875-ben a Székely vértanúk emlékművét, amely a székely szabadságvágynak és függetlenségi törekvéseknek állít emléket.

2012-ben március 10-ét a Székely Nemzeti Tanács a Székely Szabadság Napjává nyilvánította.

A fő szervező, Makk József kisiklott a rendőrök karmai közül, és Amerikába menekült, ahol az északiak oldalán részt vett a polgárháborúban. Sárgalázban hunyt el 1868-ban.

 

(Illusztráció: A székely vértanúk emlékműve a marosvásárhelyi Postaréten. Fotó: Wikipedia)