Előbb véres csillag, majd félhold

175 évvel ezelőtt, 1850. december 10-én hunyt el Bem József, az 1848–49-es magyar szabadságharc lengyel tábornoka.

Hagyományos értelemben vett családja Bemnek nem volt. A szabadságukért küzdő népek jelentették számára a családot, a szabadságért való harc az életformát. Koporsója ég és föld között „lebeg” a tarnówi tó fölött, mintha örökös bizonytalanságban. Akárcsak a népek szabadsága.

A Pesti Napló politikai napilap 1850. november 21-i számának Törökország című rovatában olvasható a tudósítás: „A tárgyalások, mellyek a porta részéről, a cs. kir ausztriai kabinetnél, a magyar háborúnak Kiutajában letartóztatott vezetői iránt megkezdettek, azon férfiú elillanása által, ki a magyar zavargások alatti kitűnő tevékenysége, s azon népszerűségénél fogva, mellyel az alsó néposztályoknál még most is bir, s Magyarország nyugalmára nézve még most is veszélyesnek tartatik [értjük Kossuth Lajost], most véletlenül valószínűleg bevégezték.”

Ha nem akadunk fönn azon, hogy a cikk írója a mi szent szabadságharcunkat „zavargások”-ként kezeli, hogy szerinte Kossuth már csak az „alsóbb néposztályok” körében népszerű, és az akkor „elmenekült” jelentésben használt „elillanni” ige azóta bekövetkezett jelentésváltozása fölött sem merengünk el hosszasan, hanem tovább olvassuk a tudósítást, az alábbi szövegre bukkanunk: „Murad basa [az öreg Bem] ismert rettenthetlenségét s hideg elszántságát itt ismét olly módon bizonyitá be, melly nemcsak általános csodálkozást gerjesztett, hanem egyszersmind azok örök háláját is kivítta számára, kik éltek megtartását egyedül neki köszönhetik.”

A cikk szerint Murád pasa mindezt Aleppóban (ma Szíria második legnagyobb városa, akkortájt az Oszmán Birodalom része) művelte, ahol egy korábban iszlám hitre tért görög lány „pálfordulása” (visszatért a keresztény vallásra) miatt zavargások törtek ki, mely során a helyi arab és török csőcselék gyilkolni és fosztogatni kezdte a keresztény lakosságot. Murád a reguláris török haderő bevetésével megfékezte a lázadókat, és helyreállította a rendet.

A messziről jött hírek megbízhatatlanságát mutatja, hogy mintegy nyolcvan évvel később Balás György katonai szakíró „Bem apó” című könyvében már azt írja: 30-40 ezres létszámú arab és beduin felkelősereg támadt a városra, amelyet a már török tábornoki rangban ott tartózkodó Murád pasa (Bem József) mindössze háromezer török katonával és pár üteg ágyúval semmisített meg.

Bármi volt is a zavargás kiváltó oka, e haditettben kétségtelenül a mindig is kiváló tüzértiszt hírében álló és ezt az 1848-49-es szabadságharcunkban is számos alkalommal bizonyító Bem apóra, „Osztrolenka véres csillagára” ismerhetünk. Amiben nehezebb ráismernünk, az a Murád pasa megnevezés. Keresztény lelkületünket meghökkenti, mi több: bántja a tény, hogy szabadságharcunk bálványozott hősét alig egy évvel Világos után mohamedán főméltóságként kell viszontlátnunk. Mi történhetett?

A magyarázat viszonylag egyszerű: a Törökország és Oroszország között akkor érvényben lévő egyezmény alapján a szultánnak kötelessége volt kiadni a hozzá menekült lázadókat. Kivéve, ha azok iszlám hitűek voltak. Kossuthnak is felajánlották a lehetőséget, de ő elutasította, inkább „elillant” Törökországból. Bem (és néhány száz lengyel menekült), akire Osztrolenka óta különösen fájt a foga az oroszoknak, elfogadta.

Olyannyira féltette az életét, hogy megtagadta hitét is?! Egy olyan ember esetében, akinek a testén halála után ötven (!) sebesülés nyomait fedezték fel, aki, miután a román ellenforradalmi felkelők a szászvárosi csatában ellőtték a nagyujját, levágatta azt és folytatta a harcot, ez teljességgel valószínűtlen! Amiért egész életében aggódott, az népe sorsa, amit a leginkább féltett, az a remény volt, hogy hazája visszanyeri rég elvesztett szabadságát. Titokban azt remélte: az ő és honfitársai vallásváltásával sietteti a Törökország és Oroszország közötti háború kirobbanását, ami elvezet majd a lengyelek felszabadulásához is.

Nem így történt. Az újdonsült pasa az aleppói fényes fegyvertény után ágynak esett (leteperte a malária), és 1850. december 10-én elhunyt. A törökök (szokásuktól eltérően) katonai tiszteletadással temették el Aleppóban. A „rendíthetetlen agg”, a székelyek kedvenc Bem „apója” mindössze 56 évet élt. Az általa oly vágyott török-orosz háború három év múlva valóban kitört, de Lengyelország alávetett helyzetén mit sem változtatott. Jó, hogy nem érte meg.

(Borítófotó: Bem József 1830-ban. Forrás: Wikipedia)