Lakatos Mihály
583 éve, 1443. február 23-án született Hunyadi Mátyás, Magyarország egyik leghíresebb uralkodója.
A jövendőbeli király Kolozsváron, Méhfi Jakab házában látta meg a napvilágot, s hogy kultusza milyen méreteket öltött a következő évszázadokban, azt jól mutatja, hogy a történészek még azon is vitatkoznak, hogy a ház földszintjén vagy éppen az emeletén jött-e a világra.
Abban egyetértés mutatkozik, hogy az apja, Hunyadi János csupán bérelte a szóban forgó házat, mert az idő tájt hatalmas építkezési munkálatok folytak a vajdahunyadi várban, és az építőtelep kevésbé biztonságos hely egy várandós nő számára.
Heltai Gáspár szerint Méhfi jó szőlősgazda hírében állott, s ebből adódna is rögtön a következtetés, hogy lám, a későbbi, népével igazságosan bánó király már eleve egyszerű földműves hajlékában született, de a valóság nem ennyire népmesei. Méhfi előkelő kolozsvári polgár volt, a szőlőjét nem sajátkezűleg művelte, a háza pedig mindenben megfelelt az erdélyi vajda neje, Szilágyi Erzsébet igényeinek.
Mátyás később kiváltságlevelet adott szülőháza tulajdonosának, aki mentesült az ingatlan utáni adófizetés alól. A király ezzel nem a várost rövidítette meg, az adó összegét a város által a kincstárnak fizetendő adóból kellett levonni.
Az igazságosként elhíresült uralkodót a róla közszájon forgó számos anekdota alapján könnyen egyfajta plebejuskirályként képzelhetnénk el, aki minduntalan alattvalói között forgolódott, álruhában rótta az országutakat, és legfőbb gondja az igazságosztás volt különféle hétköznapi perpatvaros ügyekben. Erről szó sincs. A magyar királyság az ő idejében (és neki köszönhetően!) Európa meghatározó nagyhatalma volt, Mátyás annak a vezetője, és akként is viselkedett. Erre kitűnő példa egyik olasz levéltárakban fennmaradt 1489. évi beszéde, amelyet a hozzá követségbe érkezett pápai legátushoz intézett:
„Valamint egykoron boldog emlékezetű atyám, úgy én is már kora ifjúságom óta a kereszténység s a szentszék serény védelmezésében növekedém föl, s e hadviselésekben, nem tekintve a tömérdek kincset, nem egy jó barátomat, kedves rokonomat, sőt még nagybátyámat is elvesztém” – foglalja össze tömören élettörténetét a beszéd kezdetén. A továbbiakban nem habozik heves szemrehányásokkal illetni VIII. Ince pápát minden olyan cselekedetéért, amellyel az a magyar királyság és személyesen az ő érdekeit sértette. Így, ilyen hangnemben csak egy nagyhatalom öntudatos vezetője szólhatott a keresztény világ akkori fejéhez, más nem. Egy másodpercig felvillan az ember is a király mögött, amikor keserűen megjegyzi: „Testem tele van sebbel, s csak én tudom, mennyi fájdalmat okoznak ezek nékem most, törődöttebb napjaimban”.
Az utókor a világ egyik legszebb szoborkompozíciójával örökítette meg emlékét szülővárosában. Fadrusz János kolozsvári műremeke (amely még 1902-es felállítása előtt, 1900-ban elnyerte a párizsi világkiállítás nagydíját) azonban olyan időkben született, amikor Magyarország már rég elveszítette Mátyás-kori jelentőségét, nagyhatalmi státuszát, sőt két évtized múltán történelmi szállásterületeinek jelentős részét is. Ennek megfelelően a szoboregyüttes időről-időre az idegen hatalom kicsinyes rosszindulatának vagy forró fejű civilek ármánykodásainak céltáblájává vált és válik napjainkban is. Számos alkalommal megrongálták (legutóbb 2015-ben), állítólag ökrökkel is megpróbálták elvontatni az 1918-as román bevonulás után, végül a legendás király szobrát éppen egy legenda mentette meg: feltételezett román származása. Az egykori uralkodó személye körül kialakult emlékezetpolitikai harc valószínűleg örök időkre elhúzódik. Mintha a halála után elterjedt szállóigét igazolná ez is: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság!”
A történelmi tények által képviselt igazságok azonban velünk maradnak: karizmatikus, kemény kezű, széles látókörű uralkodó volt, aki Magyarországot a nemzetközi hierarchiában olyan szintre emelte, ahol azóta sem járt. S mintha az utókor politikai vezetőinek üzenne 1483-as, Kassa városához intézett levelében: „uralkodói kötelességünk az, hogy az ártalmas embereket megfékezzük és országunkat a legjobb békességben megtartsuk”.
Ezt napjainkban is érdemes lenne megfogadni – ez az igazság!
(Borítókép: Dennis G. Jarvis: Mátyás király alakja, fején az újraaranyozott babérkoszorú, 2012. Forrás: Wikipédia)
