„Senki kényszerítéssel ne kényszerítse”

458 esztendővel ezelőtt, 1568. január 13-án született meg Erdélyben az az országgyűlési határozat, amely a világon először foglalta törvénybe a lelkiismereti és vallásszabadsághoz való jogot.

A vallásbéke, a vallási tolerancia fogalma napjaink európai emberének nem sokat mond (lassan már a vallásé sem), és ez nem csupán a hit aggasztó meggyengülésének, hanem annak is betudható, hogy e tekintetben Európa az elmúlt évszázadokban már megvívta a maga véres belső háborúit, amelynek akkor százezrek estek áldozatául. (Igaz, az utóbbi évtizedben Nyugat-Európába érkezett migránsok némelyike időnként igyekszik felidézni letűnt idők rossz szellemeit, de e rossz szellemek egyelőre csak arra alkalmasak, hogy előhívják a rettegést az idősebb nemzedékek zsigereiből, a hedonista ateizmusba süllyedt többség apátiával vegyes értetlenséggel figyeli, miként lobbannak fel itt-ott a vallási ellentétek, miként válik élet-halál kérdéssé a vallási hovatartozás ügye.)

Ötszáz éve azonban a vallás még jelentős társadalomszervező erőként működött, éppen ezért a reformáció megjelenése, ha vertikálisan (Isten–ember viszonylatában) nem is, horizontálisan (az emberek közötti kapcsolatok tekintetében) radikális változásokat hozott a társadalmak életébe. Végsőkig lecsupaszítva, a vallások közti villongások kiváltó oka az volt, hogy ki hogyan, milyen formában, milyen „protokoll” szerint, milyen szertartások keretében imádja Istent. Napjaink embere számára ez akár nevetségesnek is tűnhet. Mit számít az, hogy hogyan?! A lényeg, hogy tegye! – mondhatja álmélkodva a hívő ember. Mit számít az, hogy hogyan, ha egyszer nincsen?! – mondja az ateista. Persze naivitás lenne azt hinni, hogy mindössze erről volt szó. A vallási hovatartozás kérdése a lehető legkomplexebb módon hatott a hétköznapi ember életére is: életformát jelentett, politikai és társadalmi jogokat vagy ezek hiányát, intézmények birtoklását vagy nélkülözését, a kulturális örökség, a hagyományok továbbvitelét vagy elutasítását, netán megújítását, sajátos értékrendet, morális iránymutatást stb.

Talán nem véletlen, hogy éppen a török nyomás alatt a magyar élet maradványait őrizgető Erdélyben és éppen abban a korban jutottak arra elődeink, hogy a kölcsönös vallási tolerancia mindenki számára üdvösebb volna, mint széthúzásra, acsarkodásra, egymás öldöklésére fecsérelni el a nemzeti energiákat. Figyelemre méltó, hogy miközben a mohácsi vész után megmaradt Magyarországon a „cuius regio, eius religio” elve érvényesült, azaz a földesúri területeken csak egy vallás gyakorlására volt jogi lehetőség, addig az erdélyi fejedelemségben ugyanazon területen több vallás is szabadon érvényesülhetett. Ehhez persze kellett az is, hogy éppen egy izgága fejedelem, János Zsigmond üljön az ország trónján, aki sűrűn váltogatta vallását: előbb katolikus volt, aztán lutheránussá, majd kálvinistává lett, hogy végül az unitárius vallás berkeiben kössön ki.

Mindezen körülmények tették lehetővé, hogy az Erdélyi Fejedelemség országgyűlése az 1568. január 6–13. közötti ülésszakán viszonylag könnyen elfogadja azt a határozatot, amelyben többek között ez áll: „Urunk őfelsége miképpen ennek előtte való gyűlésibe országával közönséggel az religio dolgáról végezőtt, azonképpen mostan és ez jelen való gyűlésébe azont erősíti, tudniillik, hogy midőn helyökön a prédikátorok az evangéliumot prédikálják, hirdessék, kiki az ő értelme szerint, és az község ha venni akarja, jó, ha nem penig senki kényszerítéssel ne kényszerítse az ü lelke azon meg nem nyugodván, de oly prédikátort tarthasson, az kinek tanítása ő néki tetszik.”

Erdélyi atyánkfiai ezzel Európában elsőként léptek a bölcs belátás és önmérséklet útjára, hiszen kereken harminc évvel előzték meg az 1598-ban Franciaországban megszületett nantes-i ediktumot, amely a francia katolikusok és a hugenották viszonyát rendezte, terelte békésebb keretek közé. Ez nem jelenti azt, hogy Erdély attól kezdve a vallásszabadság idillikus helyszínévé vált, de hogy a gesztus keresztényi és jövőbe mutató volt, az megkérdőjelezhetetlen.

450 évvel később, 2018-ban a magyar Országgyűlés a tordai vallásügyi törvényt kiemelt nemzeti értéknek minősítette, január 13-át pedig a vallásszabadság napjává nyilvánította.

(Borítókép: Körösfői-Kriesch Aladár: Dávid Ferenc beszéde az 1568-as tordai országgyűlésen. Forrás: Wikipédia)