Dr. Jeney János György
A Délvidéken, ahogy a többi elcsatolt területen is, a magyar földrajzi neveknek fontos szerepük van a helyi közösségek identitásának megőrzésében. E nevek ezen túlmenően a máshonnan, sok esetben más magyarlakta területekről odalátogatóknak is jelzik, hogy ott magyarok élnek.
A Délvidék mind kulturálisan, mind terepviszonyait tekintve szorosan összekapcsolódik az Alföld Magyarországon megmaradt részével, különösen annak déli régiójával. Fontos ugyanakkor figyelembe venni, hogy a Délvidék nemcsak a Trianonban Magyarországtól Szerbiához csatolt területeket foglalja magában, hanem a térség Romániához csatolt részeit is. Bár Horvátország idesorolása folyamatosan változott, a magyar kulturális azonosság miatt jelen esetben a horvátországi magyarság is e halmaz részének tekintendő. A Délvidék jó lehetőséget teremt arra, hogy megvizsgáljuk, a különböző országoknak milyen a földrajzinév-használati gyakorlatuk, de azt is, hogy a különböző nyelvhasználati gyakorlatok milyen hatással vannak a földrajzi nevek használatára – jelen esetben Románia és Szerbia példájának összehasonlításával.
Fontos szempont továbbá azt megvizsgálni, hogy a generációkon keresztül helyben élő magyar közösség milyen hatást gyakorol a földrajzinyelv-használatra – szemben olyan közösséggel, amelynek betelepült/betelepített tagjai jelentős részben első vagy második generációsok az adott területen. Megközelítési szempont még a magyarság évszázados hiánya és az is, hogy más kisebbségek (jelen esetben a németek) melyik nemzethez húznak. Ahhoz viszont, hogy megértsük a délvidéki nevek fejlődését, előbb rövid áttekintést kell adnunk a Kárpát-medencei magyar földrajzi nevek fejlődéséről.
Brassóból Sztálinváros
A Kárpát-medencében minden településnek, amely 1920 előtt létezett, van magyar neve. 1899-ben volt magyarosítási hullám: az 1898. évi IV. törvény végrehajtásakor sok névről úgy gondolták, hogy nem elég magyaros. Ezen felül a törvények célja volt, hogy egy név az országban csak egyetlen települést jelöljön, így sok azonos megnevezést előtaggal bővítettek. Ugyanakkor volt néhány olyan módosítás a Trianon utáni Magyarországon, amely már nem valósulhatott meg teljes mértékben. Talán a legismertebb ilyen eset az alföldi Kiskirályság településé, amelynek nevét a kommunista diktatúra idején ideológiai okok miatt Eperjesre változtatták. Ez a név megegyezik a Felvidéken található városéval.
Hangsúlyozandó, hogy
Később számos ilyen névváltoztatás történt, ezeket elsősorban ideológiai szándék vezérelte. Vannak olyanok, amelyeket később visszaváltoztattak, de vannak olyanok is, amelyek „úgy maradtak”. Az első halmazba tartozik például Brassó, amelynek Trianon után a román neve Braşov volt, majd Oraşul Stalin lett, igaz, ekkor magyarul is Sztálinvárosra változott.
De van arra is példa, hogy a módosítás csak az államnyelvi névalakot érintette. Erre példa Nagybecskerek, amelynek szerb neve 1920 után tükörfordításban Veliki Bečkerek lett. 1935-ben átnevezték a települést Petrovgradra, majd 1941-ben ismét Veliki Bečkerekre. 1944-ben újra Petrovgradra. Az első alkalommal a 14 évvel korábban elhunyt szerb király, a második alkalommal az azonos nevű, akkor uralkodó unokája után. 1946-ban a település Zrenjanin lett napjainkig Žarko Zrenjanin szerb kommunista partizán után. Mind ez idő alatt Nagybecskerek magyar, román és német neve nem változott.
Feledéstől megmentett földrajzi nevek
Felmerül a kérdés: miért van továbbra is szükség a magyar földrajzi nevek használatára az elcsatolt területeken, hiszen aki ezeken a tájakon utazik térkép alapján, még akkor is le tudja olvasni az idegen földrajzi neveket, ha nem érti az adott utódállami nyelvet. Azzal is sokan érvelnek, hogy az ott élő magyarok beszélik – vagy kellene beszélniük – az adott állam nyelvét. A magyar földrajzi nevek használata azonban nem azért fontos, hogy a magyarországi vagy más magyarlakta részekről érkező magyar turisták könnyebben eligazodhassanak a közúti táblákon, hanem azért, hogy segítsenek megőrizni a helyi magyarság identitását. Ezek a nevek a magyar nyelv és azonosságtudat fontos részei, ugyanakkor abban térnek el a többi szótól, hogy konkrét helyhez kötöttek. Az adott földrajzi név csak akkor él, ha a helyiek használják.
Például úgy lehet ezt érzékeltetni, hogy
Tehát a magyar földrajzi nevek használata egyfelől meghatározó része a helyi magyarok identitásának; másfelől használata mutatja meg minden odalátogatónak, akár éppen az ország más részéről érkezőknek, akik az államalkotó népcsoporthoz tartoznak, hogy ott magyarok élnek. Mindez az összemagyarságnak is fontos, ugyanis a névhasználat és -megőrzés megakadályozza azt, hogy a magyar földrajzi nevek feledésbe merüljenek – akár a hozzájuk kapcsolódó jelentős történelmi konnotációval együtt.
Délvidék délszláv nevekkel
A Délvidék mint nagytáj, bár lapos, és egyhangúnak tűnik, a településnevek szempontjából a Kárpát-medence legváltozatosabb terepe. A török hódoltság végétől Trianonig Európa egyik etnikailag legheterogénebb területe volt, ugyanis éltek itt magyarok, szerbek, románok, horvátok, ruszinok, szlovákok és németek, valamint a nem mindenki által külön népcsoportként elismert bunyevácok és sokácok. Az utóbbi kettővel azért nem kell külön foglalkozni a földrajzi nevek vizsgálatakor, mert az általuk alkalmazott elnevezések valamelyik másik délszláv nyelven használt névvel azonosak. Az is ritka, hogy a Délvidéken használt délszláv földrajzi nevek eltérnek egymástól, eltekintve természetesen a különböző nyelvek betűkészleteitől (latin vagy cirill).
A terület etnikai heterogenitásából következik, hogy sok olyan település van, amelynek akár négy neve is lehet különböző nyelveken. Ma már az ENSZ által kidolgozott irányelveknek megfelelően a kisebbségi neveket ezek az államok hivatalossá teszik, de közvetlenül a trianoni döntés után még csak az államnyelvi névalakot alkalmazták. A Délvidék közvetlen Trianon után két országhoz került: a keleti része Romániához, míg a nyugati része a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz, amelyet 1929-től Jugoszláviának neveztek. A franciák a románokat támogatták Temesvár és környéke megszerzésében, míg az angolok az éppen megalakuló délszláv államot. Végül a románok és a szerbek tűzharcba is keveredtek Temesváron. Ez igen kellemetlen volt a győztes hatalmaknak, ezért a franciák szenegáli katonákat küldtek be a konfliktuszónába, hogy leállítsák a vérontást. Ezt meg is tették, majd ezt követően a francia akarat érvényesült, így a Délvidék keleti része Romániához került.
Ezt követően itt a román nevek lettek hivatalosak. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyságon belül a Délvidék nagy részét Szerbiához csatolták, és csak kisebb részét Horvátországhoz, így a szerbiai részen a szerb nevek váltak hivatalossá, míg a Horvátországhoz került részen a horvátok. Ez a belső felosztás nem változott Jugoszlávia létezése alatt, de annak szétesése után sem igazán.
Sem térképen, sem táblákon
A kommunista diktatúra kezdetén a kisebbségi nevek jellemzően nem voltak hivatalosak. Ez alól kizárólag a Székelyföldön 1952-től működő Magyar Autonóm Tartomány képezett kivételt, de a Délvidék területei nem. Románia a kommunista diktatúra teljes időszakában ragaszkodott ahhoz, hogy a kisebbségi neveket nem ismeri el, így azok sem térképen, sem útjelző táblákon nem jelenhettek meg, ahogy dokumentumokban sem. A szocialista testvériségre hivatkozva még a magyarországi iratokban, vasúti menetrendekben vagy más hivatalos helyen sem volt szabad használni ezeket. Ennek ellenére a mindennapi nyelvhasználatban, különösen az ott élő magyarok körében ezek a nevek tovább éltek.
Miután Románia semmilyen kisebbségi nevet nem fogadott el, így nem fordulhatott elő az sem, hogy az állam olyan műneveket alkotott, amelyekkel megszüntette a meglévő magyar neveket. Ilyen esetekkel kizárólag a Magyar Autonóm Tartomány területén találkozhatunk, és ott is korlátozottan. Ilyen volt Lukafalva, amelyet átneveztek Dózsa Györgyre. Ebben a formában még a magyar helyesírása szabályoknak sem felelve meg, hiszen a magyarban 1899 óta a településneveket akkor is egybe kell írni, ha azok több különálló szóból állnak (például Törökbálint). Bár a már korábban említett Sztálinváros elnevezést használták a magyarban Brassó helyett, ez sem volt hivatalos, csak ideológiai okok miatt erőltették.
Az utódállamok ugyanakkor jellemzően próbálták elérni, hogy legalább a nagyvárosok neve ne hasonlítson a magyar eredetire, igaz, nem mindig sikerrel. Temesvár szerb és német neve egy az egyben a magyart vette át. A város nevét a rajta átfolyó Temes folyóról kapta, valamint az ott álló várról (amely ma már sajnos nem látható, de a falak helye még azonosítható). Ezt a németben csak fontetikusan átírták Temeswarra, ugyanis a német nyelvben a „war” szó egészen mást jelent, és semmiképpen sem földrajzi köznévként használatos. A szerb elnevezés Temišvár. Egyedül a románok fordították le a földrajzi köznevet is, de ebben is látszik a magyar eredet: Timişoara.
Arad esetében még ennél is kevésbé sikerült megoldani a feladatot: egyszerűen átvették a magyar nevet. Ez a mai Románia területén máshol is megfigyelhető – hol kisebb, hol nagyobb mértékben.
Az egykori Jugoszlávia területén ezzel szemben teljesen más jelenség figyelhető meg.
Jugoszlávia – annak ellenére, hogy sokan ma úgy gondolják, nem is volt igazán kommunista állam – központosított tervgazdálkodás szerint működött, és megvoltak ugyanazon jellemzői, mint a többi kommunista államnak. Annyiban különbözött, hogy engedte állampolgárai Nyugatra utazását és ottani munkavállalását. Ennek köszönhetően tett szert keménydevizára, ezáltal jóval több nyugati terméket tudott importálni, mint a többi kommunista állam, ezért szabadabbnak is tűnt. A Vajdasági Autonóm Tartomány szerbek által irányított terület volt, és bár valójában nem tekinthető magyar autonóm területnek, mégis több szabadságjogot adott a nyelvhasználat területén, mint a többi ország, miközben azért az államvezetés természetesen központosítva beleszólt „autonómiájának” működésébe.
Ez a helyzet a földrajzi nevekben is tükröződött. A kommunista Jugoszlávia központi kormányzata határozta meg a kisebbségi, így a magyar neveket is a Délvidéken. Sok esetben létrejött olyan műnév, amely a szerb változat magyarra fordítása volt: Királyhalom helyett Bácsszőlős, vagy Topolya helyett Bácstopolya. Ezek a jelenségek máig ható, súlyos identitásromboló hatással bírhattak volna. De miután ezek a nevek szerencsére nem terjedtek el, a modern szerb állam visszaállította az eredeti magyar neveket, amelyeket a helyiek használnak. Ezt hívják endonímának, és az ENSZ földrajzi nevekkel foglalkozó szakértői csoportjának állásfoglalásában az áll, hogy az állam azokat a kisebbségi elnevezéseket tegye hivatalossá, amelyeket a helyiek alkalmaznak. Ezt az irányelvet a délszláv háború után Szerbia – bár fokozatosan, de mára teljes mértékben – átvette, ezzel gyakorlatilag visszatérve az 1899-es magyar gyakorlathoz. Ennek megfelelően a ma a Vajdaság Autonóm Tartomány területén kiadott hivatalos magyar dokumentumok az eredeti magyar neveket tartalmazzák.
Ugyanez nem mondható el a szerb változatokról. Ezek sok esetben még ma is a kommunista névadást követik. Erre példa Nagybecskerek, amelynek a szerb neve még ma is Zrenjanin, miközben magyarul továbbra is Nagybecskerek, amelyet még a kommunista korszakban sem cseréltek le, ugyanis a településen arányaiban kevés magyar élt már akkoriban is. Az ilyen identitásromboló névváltoztatások jellemzően olyan helyen történetek, ahol sok magyar élt, ahol tétje volt ennek. De az erőszakos megoldás mégsem volt olyan hatékony, hogy tartós hatást tudott volna elérni.
Megszüntetett nevek
Az első világháború után az elcsatolt területeken, így a Délvidéken is megszűnt a magyar földrajzi nevek hivatalos használata. A román külügyminiszter még azt is felvetette ebben az időszakban, hogy a Délvidékről ki kellene telepíteni a magyarokat. Bár ez soha nem történt meg, a magyarság ennek ellenére szinte teljesen eltűnt a Romániához csatolt régióból. Az 1940-es terület-visszacsatolások hatására nagyon sok magyar elmenekült Észak-Erdély visszatért részeire, így a Délvidék elmagyartalanodott, és az ottani magyar földrajzi nevek már közvetlen Trianon után elkezdtek kihalni.
A Délvidék Jugoszláviához csatolt részén eleinte hasonló volt a helyzet, mivel semmilyen magyar földrajzi nevet nem lehetett hivatalossá tenni. Ami viszont nagyban eltért, hogy az érintett terület bizonyos zónáiban – főleg északon, valamint a Tisza jobb partján – sokkal nagyobb arányban éltek magyarok, így az eredeti földrajzi nevek ott fennmaradtak.
A Délvidék többségében magyarlakta része 1941. április 12-től ismét Magyarország területe lett. Ekkor újra a magyar nevek voltak hivatalosak.
1945 után a teljes terület ismét Jugoszlávia része lett. Újra jelentősen megcsappant a magyarság aránya, ugyanis sokan elmenekültek a háború végén, és tízezreket kivégeztek. A földrajzi nevek hivatalos változata ekkor szerb, illetve szerbhorvát lett, igaz, a földrajzi nevek tekintetében a kettő között nem volt eltérés.
Horvát oldalon
Ma divatos Szerbiával példálózni abban a tekintetben, hogy mennyire jól átültette az ENSZ kisebbségi nevek használatára vonatkozó irányelvet. Ez a Délvidéken valóban így van, ugyanis a régió Szerbián belül különleges státuszt élvez. Annak ellenére, hogy most sem mondható el: a magyarság autonómiát élvez a tartományban, hiszen azt a mára már többséget képező szerbek irányítják, mégis sokkal nagyobb nyelvhasználati szabadságot és magyar nyelvhasználati jogokat biztosítanak a területén, mint bármelyik másik trianoni utódállamban.
A kisebbségi földrajzi nevek használatáról az ENSZ irányelve kimondja, hogy meg kell határozni azt a népességarányt a törvényben, amely arány felett kötelező a kisebbségi nevek használata. Ez nem lehet kevesebb, mint tíz százalék. A törvény betartását az országos hatóságok vagy – mint Szerbia esetében – az autonóm tartomány hatóságai kötelesek ellenőrizni. Az irányelv azt is tartalmazza, hogy minden településnek csak egy hivatalos neve lehet egy adott nyelven, és azt is előírja, hogy azokon a nyelveken is kell, hogy hivatalos nevük legyen, amelyeket a településen anyanyelvként beszélik. Ennek meghatározására a legfrissebb népszámlálást kell alapul venni. Fontos ugyanakkor, hogy ennek a névadási jognak a fenntartását mindaddig biztosítania kell a többségi társadalomnak, ameddig az érintett kisebbség tagjai élnek még azon a településen.
Az irányelv azt is előírja, hogy endonímának kell tekinteni minden olyan nevet, amelyet a helyiek a saját nyelvükön használnak a településre. Ezenkívül endoníma a hivatalos államnyelvi névalak is. Minden más nevet exonímának kell tekinteni.
Bár a fent leírt irányelveket ma Szerbia a Vajdasági Autonóm Tartomány területén maradéktalanul betartja (más területein pedig nem releváns a kérdés), sokan úgy hivatkoznak rá, mintha ez mindig így lett volna az 1970-es évek óta. Ez valójában nincs így, ugyanis a kommunista korszakban meglehetősen sajátos volt a megvalósítás. Míg a ENSZ irányelvei jellemzően azért írják elő a kisebbségi fölrajzi névhasználatot, hogy a kisebbségek megőrizhessék ezzel identitásukat, addig
A horvátországi magyar kisebbség esetében kevés számú település érintett, ezek közül a legtöbb Dél-Baranyában (az egykori Baranya vármegye azon területei, amelyek Trianon után a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz kerültek). Mindössze kettő van Szlavóniában. Itt mind a településnevek, mind az utcanevek szintjén érvényesül a kisebbségi településnév-használatról szóló irányelv. A délszláv háborúban (Horvátországban horvát függetlenségi háború az elnevezése) a magyarok a horvátok oldalán harcoltak. Erről kétnyelvű emlékművek emlékeznek meg a két vonatkozó szlavóniai településen, Kórógyon és Szentlászlón, amelyeknek ma is van hivatalos magyar nevük, és a mai napig mindkét helyen kint van a magyar lobogó. Horvátország Szerbiához hasonlóan betartja az ENSZ kisebbségi névhasználatra vonatkozó irányelveit.
Temesvár magyarjai
A Délvidék Romániához került részein – mivel az érintett terület 1920 óta folyamatosan Románia része, ugyanis az 1938 és 1941 között megtörtént terület-visszacsatolások nem érintették – egészen 1989-ig semmilyen kisebbségi földrajzi névhasználat nem volt. Az érintett területen nagymértékben fogyott mind a magyar, mind a szerb kisebbség, így mára a területen egyértelműen a románok alkotják a túlnyomó többséget egészen a mai magyar és szerb határig. A németek, akik különösen Temesváron jelentős közösséget alkottak a trianoni békediktátum előtt, ugyancsak folyamatosan fogytak. Érdekesség, hogy míg a Délvidék Romániához került részein a németek a románokhoz asszimilálódtak nagy számban, addig a régió Szerbiához került részén, ha asszimilálódtak, akkor jellemzően a magyarokhoz. A német közösségekre az utolsó csapást az mérte, hogy a román hatóságok az 1980-as években úgy tettek szert keményvalutára, hogy a németeket eladták a Német Szövetségi Köztársaságnak márkáért. Míg a Délvidék egésze a trianoni békediktátum előtt etnikai szempontból heterogén volt, addig a Romániához került rész mára sokkal inkább homogenizálódott, az egyetlen megmaradt multikulturális település Temesvár.
A terület-visszacsatolásoknak annyi hatásuk volt, hogy a második bécsi döntés következtében visszacsatolt erdélyi területekre nagyon sok magyar átmenekült innen, így még jobban csökkent a magyarság aránya.
A temesvári magyar közösség ma egyedinek mondható. A többségük első vagy második generációs temesvári, akik vagy akiknek a szülei Románia magyarlakta területeiről, elsősorban a Székelyföldről érkeztek a városba jobb munka vagy tanulási lehetőség reményében. Bár a székelyek adják az ottani magyarság gerincét, számos olyan személy is él Temesváron, aki az északabbra fekvő városokból vagy azok környékéről érkezett oda, például Nagyváradról, Nagykárolyból vagy Szatmárnémetiből. Miután a Temesváron élő magyar közösségnek sokkal erősebb a kötődése a Székelyföldhöz, mint a Délvidékhez, így sok esetben a Délvidék románlakta falvainak magyar nevét is csak korlátozottan ismerik. Ezen települések magyar neve nem lett hivatalos a rendszerváltás után sem, miután Románia is engedélyezte a kisebbségi földrajzi nevek használatát, ugyanis lakosságuk aránya nem érte el a Romániában előírt húszszázalékos küszöböt. Románia ebben sem tartja be az ENSZ-irányelvet, amely tíz százalékot ír elő.
Ugyanakkor Temesvár magyarsága nem éri el még a tíz százalékot sem, mégis viseli a város a magyar és a szerb nevét is, nem csak a románt. Ez az egyetlen település a Délvidék romániai részén, amely magyar nevet visel. Bár ez fontos része a hely magyar közösség identitásának, mégis egyértelműen látszik, hogy nem helyi közösségről van szó, ugyanis mind a Délvidék Szerbiához került részein, mind Románia más magyarlakta részein akkor is a magyar neveket használják az ott élő magyarok, ha azok már nincsenek kiírva, vagy akár már nem is él ott magyar. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy azokon a területeken, ahol az őshonos, helyi magyarság megmaradt, a kisebbségi településnevek akkor is fennmaradnak, ha azok nem hivatalosak.
Pusztító hatások Romániában
Ahogy a fentiekben láthattuk, ma a Délvidék Magyarországtól elcsatolt része három ország területén helyezkedik el. Ebből kettő nemrégiben egy ország volt, és bár véres háború árán váltak ketté, a földrajzi nyelvhasználattal kapcsolatos szabályaik nagyon hasonlóak, igaz, Horvátországban nincs semmiféle autonómia. Szerbia és Horvátország ma egyértelműen betartja az ENSZ alapelveit. Bár Kórógyot és Szentlászlót már régen nem soroljuk a Délvidékhez, ugyanis Horvátország részei voltak Trianon előtt is, a közelségük és kulturális kapcsolódásuk miatt mégis a Délvidék részének érdemes tekinteni őket. Horvátországban az érintett településeken a magyar identitást pozitívan ítélik meg, de a területen élő magyarság vészesen fogy.
Ma Románában is törvénybe van iktatva a kisebbségi településnév-használat, igaz, nem tíz-, hanem húszszázalékos arány felett, és a román törvények azt sem írják elő, hogy szerzett jogot nem lehet elveszíteni, így ebben a két tekintetben nem teljesíti Románia maradéktalanul az ENSZ által elvártakat. Az látszik ugyanakkor, hogy a több generáción keresztül helyben élő magyar közösség hiánya miatt kihalt sok magyar településnév a közhasználatból, bár ehhez azt hozzá kell tenni, hogy a terület Trianon előtt is vegyes etnikumú volt. Ugyanakkor láthatjuk Temesvár példáján, hogy nagy számban beérkező magyar közösség is fenntarthatja a magyar kultúrát és akár a földrajzi nevek egy részét a településen, ugyanis míg a városban élő magyarok a környékbeli településneveket nem vagy alig használják, addig a régi magyar utcaneveket sokan igen, pedig Temesváron nincsenek magyar utcanévtáblák.
Abban a tekintetben Románia is betartja az ENSZ irányelveit, hogy azokon a településeken, ahol a magyarság meghaladja a törvényben előírt küszöbértéket, kiírják a magyar településneveket. Gondot okoz ugyanakkor olyan településnevek eltávolítása, ahol a kisebbség aránya húsz százalék alá csökkent, ugyanis Románia nem ismeri el, hogy a szerzett jogokat nem lehet elvenni.
(Borítókép: Kétnyelvű, szerb és magyar településnév a Szabadka melletti Palicson. Fotó: Shutterstock)
