Víg november – szomorú november: az évszázad mérkőzése

72 évvel ezelőtt, 1953. november 25-én hajnalban nagy napra virradt a magyar labdarúgás, igaz: egészen délutánig kellett várni, hogy ez kiderüljön.

A délelőtt folyamán bizonyára el-elszorult a gyomra a sokmillió magyar fociszurkolónak, ha arra gondolt, hogy fiaink hamarosan az oroszlán barlangjában, a Wembley-ben lépnek majd pályára. Pedig aggodalomra valójában az utca angol emberének (vagy az angol utca emberének?) lett volna oka, hiszen Walter Winterbottom szövetségi kapitánynak az 1952-es helsinki olimpia aranyérmesei ellen kellett csatába vinnie csapatát.

Sebes Gusztáv szövetségi kapitány gyomra pedig azért szorulhatott el időnként aznap, mert győzelmet ígért Rákosi Mátyásnak, s egy esetleges vereséget könnyen „szabotázsként” értékelhettek volna az Andrássy út 60-ban.

Az olimpián nem találkozhatott egymással a két gárda, mert a szabályok szerint az angolok önállóan nem vehettek részt olimpián, egyesült brit csapat pedig nem létezett. Talán ezért is voltak kiéhezve a nemzetközi sikerre, s az olimpiai aranyérmes legyőzésével kívánták jelezni a világnak, hogy hol lett volna a helyük, ha elutazhatnak Helsinkibe…

Mindent el is követtek, hogy megágyazzanak a várt diadalnak: több mint százezren váltottak jegyet a meccsre, a magyarokat nem engedték a Wembley-ben edzeni, és az „évszázad mérkőzéseként” hirdették az eseményt. Aztán Puskásék gondoskodtak róla, hogy az is legyen.

2025 szomorú novemberében, miután egy másik szigetországi csapat szertefoszlatta labdarúgóink világbajnoki álmait, vigasztaljon bennünket ama másik, víg november „hathármas” emléke – nem gyógyírként, hanem újabb teljesítményekre ösztönző hívószóként.

(Borítófotó: A londoni Wembley stadion, a magyar válogatott a 6:3-as meccs előtt. Fotó: Fortepan / Kovács József)