72 évvel ezelőtt, 1953. november 25-én hajnalban nagy napra virradt a magyar labdarúgás, igaz: egészen délutánig kellett várni, hogy ez kiderüljön.

A délelőtt folyamán bizonyára el-elszorult a gyomra a sokmillió magyar fociszurkolónak, ha arra gondolt, hogy fiaink hamarosan az oroszlán barlangjában, a Wembley-ben lépnek majd pályára. Pedig aggodalomra valójában az utca angol emberének (vagy az angol utca emberének?) lett volna oka, hiszen Walter Winterbottom szövetségi kapitánynak az 1952-es helsinki olimpia aranyérmesei ellen kellett csatába vinnie csapatát.

Sebes Gusztáv szövetségi kapitány gyomra pedig azért szorulhatott el időnként aznap, mert győzelmet ígért Rákosi Mátyásnak, s egy esetleges vereséget könnyen „szabotázsként” értékelhettek volna az Andrássy út 60-ban.

Az olimpián nem találkozhatott egymással a két gárda, mert a szabályok szerint az angolok önállóan nem vehettek részt olimpián, egyesült brit csapat pedig nem létezett. Talán ezért is voltak kiéhezve a nemzetközi sikerre, s az olimpiai aranyérmes legyőzésével kívánták jelezni a világnak, hogy hol lett volna a helyük, ha elutazhatnak Helsinkibe…

Mindent el is követtek, hogy megágyazzanak a várt diadalnak: több mint százezren váltottak jegyet a meccsre, a magyarokat nem engedték a Wembley-ben edzeni, és az „évszázad mérkőzéseként” hirdették az eseményt. Aztán Puskásék gondoskodtak róla, hogy az is legyen.

 

Az aranycsapat 1953-ban,  ​​​első sor: Lantos Mihály, Puskás Ferenc, Grosics Gyula 
hátsó sor: Lóránt Gyula, Buzánszky Jenő, Hidegkuti Nándor, Kocsis Sándor, Zakariás József, Czibor Zoltán, Bozsik József, Budai II. László. Fotó: Wikipedia

 

2025 szomorú novemberében, miután egy másik szigetországi csapat szertefoszlatta labdarúgóink világbajnoki álmait, vigasztaljon bennünket ama másik, víg november „hathármas” emléke – nem gyógyírként, hanem újabb teljesítményekre ösztönző hívószóként.

(Borítófotó: A londoni Wembley stadion, a magyar válogatott a 6:3-as meccs előtt. Fotó: Fortepan / Kovács József)