Bálint József
85 évvel ezelőtt, 1941. április 11-én a magyar honvédség megtámadta Jugoszláviát, és bevonult a Délvidék területére.
Ha csak magát az eseményt szemlélnénk, akkor abban a rövidéletű Szerb–Horvát–Szlovén Királyság szétesésének kihasználását és a korábbi magyar területek, a Bácska, a Muraköz és a Baranya-háromszög visszaszerzését láthatjuk. Azonban ez az esemény nem áll meg önmagában, mert benne van a második világháborúba való belesodródásunk és későbbi nagyhatalmi elköteleződésünk is. Április 11-e magyar szemmel nézve egyszerre jelentős katonai siker, de súlyos erkölcsi dilemma is.
A teljes kép áttekintéséhez és az előzmények megértéséhez vissza kell mennünk egészen 1918-ig, amikor a szerbek megszállták a Bácskát, Baranyát és a Bánátot, valamint 1920-ig, amikor a nagyhatalmak ráütötték a pecsétet arra, hogy ezeket a megszállt területeket meg is tarthatják. Június 4-én Magyarország elveszítette területének kétharmad, a magyar lakosságának pedig egyharmad részét. Nem csoda tehát, hogy a két világháború között a magyar kormányzat fő célja elcsatolt területeinek és az idegen országokba került magyarjainak visszaszerzése lett.
Az 1930-as évek végén és 1940-ben a tengelyhatalmak térnyerésével, különösen Németország hathatós támogatásával hazánk több lépésben visszakaphatta területeinek egy részét északon és keleten is. 1940-ben még úgy tűnt, hogy Magyarország dél felé nem törekszik a határok kiigazítására, ugyanis 1940. december 12-én Belgrádban Teleki Pál magyar miniszterelnök még örökbarátsági szerződést kötött a jugoszlávokkal. Azonban a németbarát jugoszláv kormány március 27-i bukása után a helyzet megváltozott, így Hitler az ország megtámadása mellett döntött. A magyar kormány feloldhatatlan dilemmába került: ha él a németek által felkínált határmódosítási lehetőséggel, akkor feladja semlegességét, és végleg elköteleződik a németek irányába. Nagy-Britannia közölte is Telekivel, hogy ezt háborús indoknak tekintené. Horthy és Teleki ezért a döntést a Minisztertanácsra bízta.
A Minisztertanács március 28-án úgy határozott, hogy ha a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság mint államalakulat felbomlik, és a térségben politikai vákuum keletkezik, akkor megindítják a támadást déli szomszédunk ellen és bevonulnak a Délvidékre. Teleki érezve a felelősség súlyát és erkölcsi terhét április 3-án öngyilkosságot követett el. Három nappal később, mivel a németek április 6-án megindították támadásukat a jugoszláv állam ellen, és április 10-én Horvátország kikiáltotta függetlenségét, Magyarország az offenzíva mellett döntött, arra hivatkozva, hogy mivel Horvátország függetlenné vált, amivel megszűnt a jugoszláv állam, így az örökbarátsági szerződést de facto nem szegte meg.
Április 11-én a magyar csapatok bevonultak a Bácskába, a Baranya-háromszögbe és a Muraközbe – ezek a területek alkották a Délvidék visszacsatolt részeit. Az itt élő magyarság az eseményt felszabadulásként élte meg, ünnepelve a magyar honvédek érkezését, és azt, hogy két évtized után újra Magyarországhoz tartozhatnak. A bevonulást ugyanakkor nem mindenki fogadta kiemelkedő örömmel, sajnos a térség etnikai feszültségei továbbra is fennmaradtak, és egyre inkább kiéleződtek.
A következmények messze túlmutattak a rövidtávú területi nyereségen: Magyarország feladta semlegességét a második világháborúban, és elköteleződött a tengelyhatalmak mellett. A Délvidéken elkövetett súlyos atrocitások, az 1942-es újvidéki „hideg napok” tovább terhelték a magyar–szerb kapcsolatokat, valamint a korszak megítélését, és elhozták a bosszút: a délvidéki magyarirtást 1944–45-ben. Április 11. egyben a nemzeti vágyak beteljesülésének napja, a többségükben magyarlakta területek hazatérésének pillanata, de súlyos erkölcsi és politikai következményekkel járó döntés korszaka is, mely a mai napig meghatározza a Délvidék sorsát.
(Borítókép: A felvétel a 3. magyar hadsereg délvidéki hadművelete idején készült. Forrás: Fortepan/Kókány Jenő)
