A sötétségből a fénybe (1989–1990)

Erdély magyarságának 1990 elején kinyílt a világ. Ekkorra már könnyen meg lehetett szerezni a szabad mozgást biztosító útlevelet, amellyel át lehetett végre utazni Magyarországra. Legtöbbeknek, kiváltképp Nagyvárad felől az első állomás általában Biharkeresztes és Berettyóújfalu volt. Két helyszín, amely a világ közepét jelentette. Ezek testesítették meg a mennyei Magyarországot, amelyet addig csak elbeszélésekből ismertek, és a televízióban láttak – már amikor volt otthon áram, és nem zavarták a vételt az erre „szekusítottak”. Az erdélyi magyarok forradalom utáni első magyarországi élményeiről kevés tanulmány született. Ezt az űrt pótolja az alábbi beszámoló, amely első kézből, a forradalmat átélt iskolás szemszögéből tárja elénk a katartikus napokat.

Az 1989-es és az 1990-es nagy év különösen mély nyomokat hagyott az erdélyi magyarságban, így bennem is, az akkori nagyváradi fiúban, aki harmadikos kisdiákként élte meg a romániai rendszerváltást, amely jóval brutálisabban ment végbe, mint a magyarországi. Kis felnőtté lett egyszeriben mindegyikőnk az osztályban. Szüleim sem titkoltak el semmit előlem, tudtam, hogy a nagyváradi világ nem olyan kellene hogy legyen, mint épp amilyen, ahogy a mai sem lett ideális, sőt. Hiszen a Ceaușescu-korszak újjáéledt magyartalanítási hulláma az, ami manapság Szent László városában zajlik.

Istentisztelet Tőkés Lászlóval

Talán furcsán hathat most, amikor a tévéműsorok jelentős része nem engedélyezett 12 éven aluliak számára, de én a mesék és a rajzfilmek mellett a Híradón és a Panoráma című műsoron nőttem fel. Utóbbi adásai történelemformálóak voltak, s talán hozzájárultak ahhoz is, hogy ’89 nyarán mi is felkerekedtünk Temesvárra, a rokonokhoz, és elmentünk az akkorra már ismertté és féltetté vált Tőkés László istentiszteletére. Nyárias, élénk színű ruhában toppantunk be a templomba, bámultak is ránk a gyülekezet tagjai, de mi lazán leültünk az első sorokba, és onnantól szinte nem is hittünk a fülünknek. Hogy a rendszert végül megtörő magyar lelkész épp miről is prédikált akkor, arra már pontosan nem emlékszem, csak arra, hogy nyíltan beszélt az ellene folyó támadásokról. Ám arra nagyon is emlékszem, hogy a Temesvár-belvárosi református templom telis-tele volt csomó bátor emberrel. Apám és anyám hosszú ideig a hatása alatt volt ennek a mélyreható beszédnek, de gyermekfejjel még én is.

Beköszöntött az ősz, és már egyre több ismerős készülődött, menekült mindent hátrahagyva, vagy szökött át a határon.

Aztán néha jött egy-egy magyarországi képeslap, érdeklődvén, hogy mikor jövünk már mi is át, hogy mire várunk. A feladók kilétét csak mi ismertük, monogramosan küldték soraikat. Nem is értettem, hogy épp apám, a város egyik ügyeletes vagánya, aki térkép nélkül járt-kelt Erdélyben, és az utolsó székely falut is ismerte, miért nem nem suhant át valamikor? Vélhetően épp miattam, miattunk, mert szerencsére annyira azért nem volt vakmerő, hogy a tűzparancsos zöldhatáron átszökjön, ráadásul „osztályellenségként”, hiszen redőnyös kisiparos volt. Útlevelet amúgy sem kapott szinte senki a környezetünkből, így e dokumentum nem is volt téma odahaza.

1989 különös decembere

És egyszer csak megjött az 1989-es különös december. Minden megmozdult, miután a rádió bemondta, hogy a román diktátor, Ceaușescu elmenekült. Én is, anyám is, apám is gyakorlatilag belefutottunk a karácsonyi készülődés közepette a hatalmas tüntetésbe a nagyváradi városháza előtt. December 22-e volt. Soha nem láttam még annyi embert együtt, kiváltképp, aki önszántából és hirtelen döntött így.

Egyszer csak a helyi magyarság képviselői is megjelentek a polgármesteri hivatal, az akkori hírhedt Néptanács hatalmas erkélyén, és apu is odakeveredett, sőt magyarul köszöntötte a váradiakat hangosbemondón, ami számunkra felfoghatatlan dolog volt a román nyelvi elnyomás miatt. Majd amikor ellépett az ablakból, kiszúrta valaki, és megállította, hogy: „Mit akar itt ez a kapitalista?” Mire jött a megérdemelt, emelt hangú válasz: „Mi képzelsz, mégis milyen világ fog itt beköszönteni?” Sokszor emlegette ezt apám, kiváltképp amikor megtörte vállalkozását a romániai vadkapitalizmus és a hiperinfláció.

Ütőkártyák a Szeku kezében

Ő ’89 decemberének felszabadító napjaiban azon kevesek közé tartozott, akinél szerencsére ott volt a fényképezőgép, a még ma is működő, kétaknás kínai Sea Gull. Készült is néhány felvétel anyuról mint büszke forradalmárnőről a falvak ledózerolására készülő életveszélyes rendszer ellen tüntető tömeggel a háttérben. Pár évtized után tudatosult csak bennünk, hogy ha bukunk, akkor ezek a képek a Securitate kezében ütőkártyát jelentettek volna. De a katonaság átállt végül a mi oldalunkra.

Rövid idő után napi rutinná vált, hogy ennivalót, befőttet vittünk a kiskatonáknak, a nagyszüleim készséggel adták, mi pedig szállítottuk, amit kellett. Láttuk, hogy a fiatal bakák soványak, és félnek. Volt egy harckocsi a prefektúra melletti utcában, ők mindig útba estek. És úgy hírlett, volt egy géppuskás osztag a Crisul (Körös) áruház tetején meg itt-ott a városban, de megúsztuk lövöldözés nélkül, a felfegyverzett szekusokat a legenda szerint időben lekapcsolták, és csak a repterünkön dördült el néhány lövés.

Nagyszüleimnél volt a „hírközpont”, sok rokon, barát megfordult akkor ott, kiváltképp, hogy nagyanyámnál mindig volt jófajta ennivaló, amellyel meg lehetett kínálni a betévedteket. Tisztán emlékszem, ahogy a város későbbi Jászai Mari-díjas színésze, apám jó barátja, a végül Debrecenbe került Miske László szürcsöli mamám aranyló húslevesét a szépen megterített asztalon, miközben minden idegszállal a hírekre koncentrálunk. Ehhez a kissé szürreális pillanathoz is kellettek az akkori körülmények.

A biztonság kedvéért sokszor otthagytak a nagyszülőknél akkoriban, mert féltek, hogy nálunk is elszabadul a pokol. Hiszen Temesvár már vérzett, mi pedig végtelenül izgultunk a víz és áram nélkül maradt ottani rokonokért. A telefonos összeköttetés is rossz volt országszerte. Kedves román szomszédunk nagyobbik, épp sorkatonaságát töltő fiát is Konstancán érte a forradalom, ahol szintén tűzharc volt. Miatta is izgultunk, hiszen ő az én egyik jóbarátom volt, a magyarul is kiválóan beszélő Şerban.

Egy kivégzés katarzisa

A rémhírek is terjedtek, miszerint a hírhedt titkosrendőrség megmérgezte az ivóvizet, és jött sorra a többi álhír is. Lehet utólag bagatellizálni, puccsnak nevezni mindazt, ami akkor Romániában történt, de azt a fajta hevületet, majd a diktátorpár kivégzése utáni katarzist nem lehet semmihez mérni. Semmihez, ami azután következett. Kárpátalja talán megélhet egyszer valami hasonlót, amikor végre fellélegzik.

És végül győztünk. Az iskolában reflexszerűen elkezdtük kiszakítani Ceaușescu portréit a tankönyvek kezdő lapjairól. Egy srác a suli udvarán a kezében tartott egy ilyen gyűlölt oldalt, majd minden instrukció nélkül hosszú sorba álltunk, és egyenként leköptük a diktátor képét. Mi gyerekként, igazi történelmi pillanathalmazt átélt kis felnőttként így zártuk le magunkban a sötétség korát.

És eljött az első szabad karácsony is, amikor elkezdtem saját rendszerváltásomat. Szertartásosan elégettem bélyeggyűjteményemből néhány Lenint ábrázoló szovjet tételt, és

Apám '89 karácsonyán ráérzett arra, hogy most kell gyorsan útlevelet igényelni, míg nem indul meg a roham. Sikerült is neki, és ezzel együtt el is tűnt pár napra. Tudtam, hogy visszajön, ez nem volt kétség. A Renault 16-osunk, amelyből alig volt néhány a megyében, biztosan visszahozza. A legelsők között lépte át vele szabadon a határt.

Csempészáru Trabantban, Ladában

Soha nem felejtem el, amikor pár nappal később este megjelent fáradtan, két hatalmas bordó sporttáskával, majd az előszobában, teátrálisan, jó hangosan leejtette őket a padlóra. Apám arcán az látszott, mintha másik világból tért volna haza, amely nem volt más, pusztán az alig pár kilométerre található mesebeli Magyarország, melyet igyekeztek addig minden létező módon elzárni előlünk a román nacionálkommunizmus felkent csatlósai.

A táskák minden olyan szépet és jót rejtettek, amiből addig csak morzsákat láttunk, illetve fű alatt tudtunk beszerezni, főként biharkeresztesi, esetleg ártándi csempészektől, akik talán nem is voltak tisztában azzal, hogy egy-egy ilyen utukkal milyen nagy örömet okoztak a város lakosainak, nemzetiségtől függetlenül. Persze rövid váradi tartózkodások voltak ezek, mert amint kinyílt a Trabantjuk vagy a Ladájuk csomagtartója, pillanatok alatt szétkapkodták a magyar tartós élelmiszert a helyiek.

Apu azon az estén csokoládét, tejes finomságokat és egy sor olyan, a romániaihoz képest ultramagas minőségű élelmiszert hozott haza, amelyről azt sem tudtuk, hogy micsoda. És emlékeim alapján volt ott puha, fehér magyar kenyér is, amely az akkori időket megélt erdélyi magyar szemében ma is fogalomnak számít.

Olyan termékek voltak ezek, amelyeken minden magyarul volt feltüntetve. Ez pedig egyszerűen hihetetlen volt egy olyan gyermek számára, aki addig mindenütt csak román szavakkal találkozott az utcákon és a silány romániai árukon. Nagyváradon az 1980-as évekre már jóformán minden magyar feliratot eltüntettek a közterekről is. A magyar nyelvet csak a család, az iskola és a színház őrizte az egyre erősödő ellenszélben.

Biharkeresztesről vagy Berettyóújfaluról hozta el ezt a sok „mannát” apu, nem hiszem, hogy Debrecenig elmerészkedett még akkor. Ez volt az a két városka, amelynek a neve egyre inkább forgott a családban. Persze korábban is szóba kerültek, mert voltak olyan ismerősök, akik régebben arrafelé telepedtek le, és néhanapján meg is látogattak bennünket, de jól tudtam a hanghordozásból, hogy nem csak egy határ, hanem egy világ választ el ezektől a karnyújtásnyira fekvő településektől.

Kultúrsokk Berettyóújfaluban

Miután apu hazajött, nem volt kérdés számomra: ezekre a helyekre nekem is el kell jutnom. Ennek 1990. januárjában jött el az ideje. Fényképet készített apu rólam és anyuról, kicsiben előhívatta, és már indult is velük az útlevélosztályra. Akkor láttam először útlevelet, meg is lepett, milyen szép zöld, de még kommunista címeres volt. Apám „pasaportjába” került a képem, koromnál fogva saját útlevelet nem adtak nekem, de ez nem is érdekelt, csak induljunk már!

És elérkezett a nagy nap. Fogalmam sem volt, hogy mi fog rám várni, csak menni akartam. Apámnak már volt némi helyismerete, ezért az első utunk emlékeim szerint a biharkeresztesi Csillag Presszóba vezetett, ahol jóízű üdítőket lehetett kapni. Nem csak egyfajtát, mint nálunk, s azt is csak egyes éttermekben és szállodákban. Apunál volt forint, nem szűkölködtünk.

Innen indultunk tovább. Lassan haladtunk, néztük a szép, nagy, rendezett hajdú-bihari házakat, és esett le az állunk minden kilométeren. Berettyóújfaluban ért a legnagyobb sokk. Megálltunk a városka tiszta, pezsgő központjában, ahol kivétel nélkül mindenki magyarul beszélt. Ahol nem kellett visszafognod magad, ahol mindenki megértett, s ahol az épületeken is minden magyarul volt kiírva. A közintézményeken is. A trianoni Magyarországon felnőtt ember fel sem tudja fogni, milyen meghatározó és magasztos értelemben vett kulturális sokk érte akkoriban a magamfajta magyart kortól függetlenül, aki egyre sötétedő, egyre kilátástalanabb jövővel fenyegető országból érkezett, ahol éppenséggel volt pénze az embernek, de nem volt mire elköltenie.

Apu és anyu bevitt a Berettyó Áruházba, ahol szó szerint minden volt, ami szem-szájnak ingere. Hús- és tejtermékek garmadája, édességek özöne, délszaki gyümölcsök és a frissen őrölt kávé anyám szerint mennyei illata, ami egyetlen illattá keveredett. A magyar jólét illatává, Romániában ugyanis a valódi kávé szinte beszerezhetetlen volt.

Az áruház emeletén ruha- és cipőbolt is volt, így végre vehettünk valami normális farmert és kényelmes lábbelit. Hosszú percekig álltam a Berettyó Áruház újságos polca előtt, ahol magyar könyveket is árultak, meg képregényeket. A legnagyobb kincseket – persze a csoki mellett. Nem felejtem el, mi mindent adott akkor nekem és az egész családnak Berettyóújfalu és Biharkeresztes. Mert mindkettő kitágította a horizontot, és reményt adott, hogy másként is lehet élni. Hogy Nagyváradon is lehetne másként élni magyarként. És akkor még nem is tudatosult bennem, hogy ez a két település hajdan épp a szülővárosom alá tartozott közigazgatásilag, amikor még nem volt ott az a rémisztő határ a sok marcona, rosszindulatú és közutálatnak örvendő vámossal mindkét oldalon. A fordulat idején Romániát valójában a különféle rendőrök és vámosok tették élhetetlenné, ők voltak a hatalom csápjai.

Az összetartozás leckéje

Egy negatív tapasztalatot azért haza kellett cipelnünk Magyarországról. A berettyóújfalui főtéren épp kanyarodtunk a román rendszámú kocsinkkal, mire egy platós IFA volánja mögül érkezett öblös románozás. Apám az IFÁ-s meglepetésére visszafordult, és úgy osztotta ki jó, ízes bihari magyar káromkodással a teherautóst, hogy az talán még ma sem felejtette el a leckét. De én sem, mert azóta is erőt ad az a manőver, hogy a magam módján megvédjem magam és azokat a nemzettestvéreimet, akik nem önszántukból kerültek másik állam fennhatósága alá, és tartották meg ilyen nyomás alatt is a nemzeti identitásukat. Hiszen egyenrangúak vagyunk Erdélytől Kárpátalján, a Felvidéken, a Délvidéken és az Őrvidéken át a mai Magyarországig. Erről is szól a magyar összetartozás.

E kis negatív közjáték ellenére, Biharkeresztes és Berettyóújfalu évtizedekig a mindennapjaink része maradt a maguk sajátos nemzetmegtartó erejével, és persze most is azok, csak épp az autósztráda elkerüli őket. A kis hotel is bezárt, a Berettyó Áruház is jócskán átalakult. Biharkeresztesen is eltűntek azok a kereskedelmi egységek, amelyek kisebb ugródeszkát jelentettek nekünk egy valóban civilizált világ megismerésére, ellenben azóta annál több váradi költözött ki Keresztesre, hogy onnan járjanak be dolgozni Váradra. Hiszen hamarább jutnak be a munkahelyükre innen, mint az, aki a városon keresztül akar Á-ból B-be érkezni. A romániai városfejlesztés ugyanis katasztrofális, még a mai Budapest is elbújhat mellette.

Amit nekünk e két határ menti városka jelentett, azt egy szatmárnémetinek Csengersima és Mátészalka testesítette meg. A történeteink is hasonlóak. Mert mi e városokon keresztül szerettünk bele Magyarországba. És ez a szerelem ma is ugyanolyan töretlen, mint volt. Nem fakult, akkor sem, ha épp olyan kormánya volt az országnak, amely megvetett és legszívesebben kivetett volna bennünket magából, mert zavartuk a lelkiismeretét. De akkor sem mentünk volna szembe Magyarországgal, sem annak érdekeivel, mert mi, külhoniak a minket ért XX. század végi sokkok miatt talán jobban tudatában vagyunk annak, hogy a haza nem játék, és legfőképp nem hazárdjáték. Talán ez is az oka annak, hogy erdélyi magyarként sokszor nem tudjuk, hogy Magyarországon mi számít soknak, és mi számít kevésnek.

(Borítókép: Forradalom Temesváron, 1989. Fotó: Fortepan / Fortepan/Album040)