Az összetartozás elbukott vizsgája

21 évvel ezelőtt, 2004. december 5-én buktuk el a Trianon óta első alkalommal kiírt nemzeti összetartozási vizsgát.

Akkor senkit sem lehetett volna azzal vigasztalni, hogy mióta világ a világ, minden vizsgának van pótvizsgája, hiszen nemzeti ügyekben azért illik elsőre venni az akadályt. Az „igenpártiakat” (a könnyített állampolgárság megadásának híveit), akiket megriasztott az akkori kormánypárt berkeiből érkező erős ellenszél, már a megszerzendő érdemjegy milyensége sem érdekelte, a „mindegy, csak görbüljön” szlogen jegyében vettek részt abban a küzdelemben, amelyet a történelem a legszégyenteljesebb magyar kampányharcként fog feljegyezni a noteszébe. A vizsga lejárt, az érdemjegy nem görbült. Annál inkább a határon túli magyarok és a nemzeti érzelmű anyaországiak szája.

A reakciók a trauma mértékéhez mérhető hevességűek voltak.

„Emlékszem, úgy éreztem: elárultak, becsaptak, kitaszítottak, megaláztak. És tették ezt azok, akikre addig büszke voltam, akikre felnéztem, akik közé tartozónak hittem, tudtam magam. És még valami: a referendum másnapján a román sajtós ismerős, akivel az utcán összefutottam, együttérzően, szinte sajnálkozva állapította meg: most már valóban bozgorokká [„hazátlanná”] váltatok. Bevallom: ilyen maró szégyent, tehetetlenséggel vegyes dühöt nem éreztem sem annak előtte, sem utána” – vallotta később egy erdélyi magyar.

„Emlékszem a pillanatra, a gondolatra, amely erőtlenné tett, és a fejem lehajtva megadtam neki magam! A gondolat, mi bennem e kínok közt megszületett, nem volt több, csak annyi, hogy »Akkor én nem vagyok magyar?« Fejem lehajtva zokogtam, egyedül a szobában. Mint mikor valaki elveszti azt, akit a legjobban szeretett, és nem tehet érte semmit” – mereng el egy felvidéki magyar ember.

„Természetesen nem úgy éltük meg ezt, hogy az anyanemzet lemond rólunk, de nagyon, nagyon rossz érzéssel töltött el bennünket, hiszen abban az országban, ahol mi élünk, itt, Szerbiában, ezt föl nem tudják fogni, hogy hogy lehet, hogy az anyanemzet így gondolkodik, vagy legalábbis befolyásolni tudta azokat a polgárokat, akik egy kicsit másképp gondolkodnak” – emlékezik vissza egy délvidéki nemzettársunk.

Egy kárpátaljai lap ezzel a címmel jelent meg: „Nem kellünk az anyaországnak – érdektelenségbe fulladt népszavazás”.

Hogy az eredmény még kínosabb legyen az egész nemzet számára, az akkori kormánypárt győzelemként ünnepelte a „nemek győzelmét”. Csupán egyetlen józan hang szólalt meg aznap este: „Arra kérjük a határon túli magyarokat, hogy ne vessenek ki a szívükből. Arra kérjük őket, hogy ne távolítsák el lélekben magukat tőlünk. Ez egy nagyon fontos mérkőzés volt, de még messze a küzdelem vége. A küzdelem akkor ér véget, ha megalkotjuk a kettős állampolgárságról szóló törvényt, olyan tartalommal, amelyik megfelel a határon túl élő magyaroknak” – mondta akkora a sajtótájékoztatón egy magyar pártelnök.

És az a pártelnök tartotta a szavát. Hogy az akkori trauma nyomai mára erőteljesen elhalványultak, neki is köszönhető. Talán nem véletlen, hogy ma ő Magyarország miniszterelnöke.

(Borítófotó: Igen a kettős állampolgárságra - az MVSZ üzenete. Fotó: Wikipedia)