Egy báró, aki bankettek helyett a munkának szentelte életét

197 éve, 1829. február 3-án született Orbán Balázs magyar író, néprajzi gyűjtő, fotográfus, országgyűlési képviselő.

A közel kétszáz esztendeje a székelyföldi Lengyelfalván született Orbán Balázs történelmünk egyik legkülönösebb és legszeretetreméltóbb alakja:

• úgy lett a „legnagyobb székely”, hogy anyai ágon a nagyapja felvidéki magyar (vagy német), nagyanyja görög (vagy olasz) származású
• bár tizenhét évesen megszakítja középiskolai tanulmányait (Isztambulba utazik a családdal, ahonnan – az időközben kirobbant szabadságharc miatt, amellyel távolról is rokonszenvezik – csak 13 év múltán térhet haza), írásai széleskörű műveltségről tanúskodnak
• noha bárói rangja révén a főnemesi osztályhoz tartozik, demokrata eszméket vall (Vámbéry Ármintól tudjuk, hogy a nem sokra tartott bárói címét 1858-ban, az emigránsok egy isztambuli lakomáján 5 krajcárért egy esztendőre átadta neki. A következő évben csak 4 krajcárt kért volna, de Vámbéry már nem kért az átruházott előkelőségből.)
• bár kora ifjúságától a betűvetés világa vonzotta, nem riadt vissza a fegyverforgatástól sem (Isztambulban egy alkalommal az apjával együtt futamítják meg az osztrákok által rájuk küldött bérgyilkosokat.)
• noha nagy hódolója volt a szebbik nemnek (és viszont), mégsem nősült meg soha
• egész életében vérmes ellenzéki képviselő volt az országgyűlésben, mégis nagy tiszteletnek és rokonszenvnek örvendett a kormánypárti képviselők körében is
• bár az Orbán család nem tartozott a leggazdagabb családok közé, élhette volna az uralkodó osztályok kényelmes, fogadásokkal és bankettekkel szegélyezett életét, ő éveken keresztül keményen dolgozott azért, hogy fő művét, a Székelyföld leírását megvalósíthassa,
• noha gyermekkorától vonzották az egzotikus tájak, a nagy utazások, végül mégis szülőföldjének szentelte élete és energiái javát (Mikó Imre róla írott életrajzi regénye nem véletlenül kapta A szülőföld szerelmese címet.)

Fő művén, amelynek teljes címe: A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból, hat évig dolgozott (1862 és 1868 között), és további öt évet vett igénybe a monumentális mű (hat kötet) megjelentetéséhez szükséges pénz előteremtése (1868-tól 1873-ig).

Napjaink különféle támogatási rendszereken „szocializálódott” olvasóját nem árt emlékeztetni, hogy a nagy mű elkészítéséhez semmiféle állami vagy mecénási támogatást nem kapott, azt saját pénzén, saját munkájával vitte véghez. Hajnali négy-öt órakor kelt és késő este tért nyugovóra. Közben járta a tájakat gyalog, lóháton vagy egylovas fogattal, kísérővel vagy kísérő nélkül, jegyzetelt, szóba állt az egyszerű emberekkel is, adatokat, mondákat, történeteket gyűjtött tőlük. Alkalmi szállásokon aludt, hideg ételt evett (rendszerint barna kenyeret, szalonnát, kofapecsenyét retekkel és zöldhagymával), és híres volt arról, hogy soha semmit nem fogad el ingyen. Miközben ő ingyen szolgálta a székelységet és a magyar kultúrát.

A világ majd minden tájegysége „összetenné a kezét”, ha a múltjában akadt volna valaki, aki akkurátusan leírja, szövegben, számokban és képekben rögzíti az adott tájegység állapotát, az akkor ismert történetét, földrajzát, demográfiai állapotát, néprajzi értékeit, olyan „kis színesekkel” fűszerezve, mint: helyi mondák, legendák, mesék, falucsúfolók stb. Székelyföldnek ezt az egész intézményeknek való munkát Orbán Balázs egymaga elvégezte. Őneki köszönhető, hogy ma mindent tudunk a székelységről, amit a XIX. század második harmadában tudni lehetett – örök referenciapontként.

És el ne feledkezzünk érzelemdús, mégis információgazdag leírásairól.

Íme, például a Fehér-Nyikó vidéke című fejezetben ezt olvashatjuk: „És itten e népes völgyben lakik fajunknak legszebbike, ott vannak a földnek talán legszebb leányai, kikre a »szép nem« kifejezés oly méltán reá illik, […] s valahányszor átutazom lakhelyemhez szomszédos virányaidat, mindig büszke önérzet gyulad kebelemben, mert meggyőződhetem, hogy testi szépség és leki nemes tulajdonokra nézve is kevés párja van népünknek, s ha a szobrászok és festészek ismernék e csendes völgyecske titkait, bizonyára ide jőnének Venus, Juno, Hebe és Dianáikhoz mintákat keresni, és találnának akárhányat, de főként Madonnaképekhez, mert a szemérmes szerény székelyleányok, leginkább arra szolgáltathatnának mintaképeket.”

S miután kellő tisztelettel adózott a székely leányok erényeinek, mintegy „élő adás” benyomását keltve rögzíti: „Ha egy vasárnap átutazol e völgynek sűrűn egymást érő falvain; a szerény tiszta házaknak kaczéron ékitett galambbugos kapuinál a házak előtt szokásos kis virágos kertben, vagy a kapuk melett elmaradhatlan fedeles ülőpadokon, mindenütt láthatod ezen magyar mezben diszes alakokat, kik szendén mosolyognak reád; kikkel ha szóba állsz, annyi természetes észt, s azzal párult kellemet találsz, mennyit bizonynyal Europa egyik iskolázott népénél sem ”.

És mennyi információ egyetlen mondatban! Nem csoda hát, ha a Székelyföldön emlékét mind a mai napig a legnagyobb tisztelet övezi, nevét áhítattal ejtik ki, Székelyudvarhelyen, a városközpontban 1995-ben elhelyezett egészalakos szobrát pedig úgy állították fel, hogy szeretett otthona, Szejkefürdő és Lengyelfalva felé nézzen.

(Borítókép: Orbán Balázs síremléke Szejkefürdőn)