"Merre van a magyar hazám?"

110 éve, 1915. november 10-én kezdődött meg a 4. isonzói csata, a csak néhány hónappal korábban hadba lépett Olaszország újabb véres és hiábavaló kísérlete arra, hogy áttörje az osztrák–magyar védelmi vonalakat, majd elfoglalja Triesztet és Ljubljanát – és akár egészen Bécsig meg Budapestig nyomuljon előre.

A december 2-ig tartó harcok után még nyolc ilyen csata várt Ausztria–Magyarország katonáira, köztük igen jelentős részben magyar bakákra, köztük sok-sok alföldi, szegedi, debreceni földművesre, akiknek havas hegyek között vagy a Doberdó karsztvidékének poklában kellett visszaverniük az újabb és újabb olasz rohamhullámokat – iszonyatos veszteségekkel mindkét oldalon.

Nem csoda, ha mind a magyar, mind az olasz emlékezetbe mélyen bevésődtek ezek a csaták, és népdalok születtek róluk, mint például ez itt:

Kimegyek a doberdói harctérre,

feltekintek a csillagos nagy égre.

Csillagos ég, merre van a magyar hazám,

merre sirat engem az édesanyám?

És az sem csoda, hogy aki ma az Isonzó (szlovénul Soča) folyó vagy a Doberdó-fennsík tájait járja, megannyi magyar emlékhelyet talál, ha nyitott szemmel és szívvel utazik. Múzeummá alakított lövészárkokat, elhagyott nehézfegyvereket, de leginkább olyan sírkerteket, ahol dédapáink, honfitársaink nyugszanak.

(Borítófotó: Margittai Gábor. Magyar katona sírja Soča település temetőjében, ahol csaknem másfélezer magyar katona nyugszik)