A parajdi sóbánya tragédiája felerősítheti az autonómiatörekvéseket

Bukarest erdélyi „szipolykultúrája” állhat a parajdi sóbánya elárasztása mögött. Az a fajta kizsigerelés, amely elindította annak idején a mára kissé elcsendesedett autonómiamozgalmakat. Nem lenne meglepő, ha ezek az igények most ismét felerősödnének területi alapon is, és célt is érnének, hiszen családok százainak a megélhetése és biztonsága került veszélybe a központosított profitéhség miatt a székelyföldi Sóvidéken.

Gondatlanságból és hanyagságból eredő csapások sorozata sújtotta Parajdot, a régi Magyarország egyik legjelentősebb sótermő vidékét az elmúlt napokban, ami mögött Bukarest fékezhetetlen profitéhsége állhat. Az Országos Sótársaság (Salrom) nevű állami megacég tulajdonában álló világhírű sóbányát elöntötte a megáradt és a mélybe utat találó Korond-patak vize. Így valószínűleg hosszabb időre bezár a Székelyföld egyik leghíresebb és legszeretettebb, gyógyászati szempontból is fontos létesítménye. Azé a Székelyföldé, amelynek még a nevétől is irtózik a bukaresti politikai elit.

Elszivárgó székely vagyon

A székely ember viszont nem szereti a tehetetlenséget, és azt sem, ha csőbe húzzák. Így nem kérdés, hogy a dolog nem marad annyiban, hiszen családok sokaságának a megélhetése és biztonsága került veszélybe. Így borítékolható, hogy a területi autonómia kérdése hamarosan ismét felmerül, a megkötött kezű sóvidékiek ugyanis már évek óta jelezték, hogy baj van, mégsem történt érdemben semmi Bukarest irányából.

A katasztrófa a parajdiak szerint ugyanis megelőzhető lett volna. Erről nyilatkozott intézetünknek – név nélkül – egy parajdi születésű informatikus szakember, aki elmondta: évek óta közszájon forgott, hogy baj történhet a víz beszivárgása miatt, ám a Salrom csak toldozott-foldozott, és elodázta a probléma valós megoldását, miközben nagy értékű bányaművelési berendezések vásárlására nyakló nélkül áldoztak. Ezek a szerkezetek most vélhetően mind víz alatt vannak, hiszen a nyolcszintes (!) sóbányát mára elárasztotta a patak. Ez a víz pedig legalább 30-35 százalékban fog telítődni sóval.

A parajdi bánya mellett még hat erdélyi, illetve ó-romániai bányát tulajdonló Salrom 2023-ban minden idők legnagyobb, 482,2 millió lejes (36,3 milliárd forintos) árbevételét érte el, amihez rekordértékű, 130,5 millió lejes (9,8 milliárd forintos) profit társult.

Kinek a felelőssége?

Publicisztikákban, internetes fórumokon is ugyanez a probléma köszön vissza. Egy hozzászóló a minap ezt írta: „A parajdi sóbánya tulajdonosa a bukaresti székhelyű román Salrom vállalat. Az ő felelősségük lett volna, hogy az évtizedek alatt keletkezett rengeteg szakértői figyelmeztetést komolyan vegyék, és annak megfelelő védelmi intézkedéseket hozzanak. Persze ők inkább nem tettek semmit, továbbra is Bukarestbe vitték el a bányából származó sokmilliárdos nyereséget, amelyből nem forgattak vissza szinte semmit a helyi lakosság részére és a bánya korszerűsítésére. A patak vízgyűjtő területein román/osztrák fakitermelő vállalatok által végzett mértéktelen erdőirtás szintén hozzájárulhatott a katasztrófához. Most pedig széttárják a kezüket, hogy ők nem hibásak, mert mindenről a természet tehet… Az idén Parajdra megyünk nyaralni.”

Trianoni hiányérzet

A június 4-i trianoni évfordulóhoz közeledve a magyarságban felerősödik a hiányérzet, amely rendkívül sokrétű. Elsődlegesen az vág minduntalan mellbe, hogy hiába légiesült sok helyütt a gránic, attól még nagyon is ott vannak azok a határkövek. Hiába szűnt meg több helyen a vámellenőrzés, az összetartozásért évről évre különféle módokon meg kell küzdeni, ahogy a megmaradásért is, hiszen utódállama válogatja, hogy épp hogyan bánnak a helyi őshonos véreinkkel, hogy engedik egyáltalán a kapcsolattartást (lásd Kárpátalja esetét). Az Európai Unió jelenleg a kisebb-nagyobb pótcselekvéseire koncentrál, mintsem hogy az egyik legnagyobb őshonos kisebbséggel foglalkozzon, így nagyobb védőernyőnk sincs.

A június 4-éken általában hírességekről, városokról, irodalomról, ezerszálú kötödésekről beszélünk. De egyvalamiről kevésbé, és ez nem más, mint a természeti kincsek, valamint a gazdasági erő, amely Erdély, a Délvidék, az Őrvidék, a Felvidék és Kárpátalja leválasztásával jelentősen megcsappant. Ezek akkora falatok, hogy ki sem merjük őket számolni. Hogy mennyit ért egy utca? Vagy mennyit ért egy folyó vagy egy hatalmas sóhegy? Pedig higgyék el: mások ezt a számítást még a trianoni diktátum előtt megtették!

Parajd csak egy kicsi, de nagyon is jelentős része volt ennek a kincsestárnak, mert elég csak számba venni azt, hogy az anyaország Trianonban és az 1947-es párizsi békediktátumok révén minden sótermő vidékét elvesztette. Vagyis a teljes magyar sóvagyon más országoké lett.

Még az 1910-es években is rácsodálkoztak a belső-magyarországiak az itteni, kincset érő só mennyiségére. Ezt bizonyítja az a Parajdról feladott képeslap, amelyet a Tábori Postahivatal 1917-ben szállított Erzsébetfalvára, a mai Pesterzsébetre. A császári és királyi Hindenburg gyalogezred Jani nevű bakája ezt írta mátkájának: „Kedves Erzsikém! Tudatom veled, hogy egészséges vagyok, amit nektek is kívánok. És íme, itt küldök egy részletet a sóbányáról. Ezek olyan sóhegyek, mint Budán a kőhegyek…”

A múlt század elején megjelent Eggenberger-féle útikönyvek erdélyi kötete is szenzációként írt Parajdról: „Parajdon van a Székelyföld nagy nevezetessége, a parajdi sóhegy magas és meredek sósziklája, melynek mása Szovátán kívül még csak Spanyolországban, Cordovában van. Ez alatt terül el a sóbányatelep, melyben az úgynevezett padrendszer szerint fejtik ki a hatalmas sódarabokat. […] 3 bányája közül legmélyebb (90 m) az 1780-ban megnyitott József-bánya.” Tegyük hozzá, 1003-ban István királyunknak már sószállító hajói úsztak a Maros folyón.

Hunfalvy János A magyar birodalom természeti viszonyainak leirása című, 1865-ben megjelent vaskos könyvében ezt olvashatjuk a magyar sóvagyonról és magáról Parajdról: „A feltárt magyarországi sótelepek sókészletét összesen 1343 millió mázsára teszik. Erdély belső medenczéjében roppant sótelepek vannak lerakódva. Jelenleg csak öt helyen vájják, s az ezen helyeken feltárt sótömegek mennyiségét 74,983 millió mázsára teszik. Ebből esik: Désaknára 16,173 millió mázsa, Thordára 15,904 millió mázsa, Parajdra 19,051 millió mázsa, Maros-Újvárra 2,407 millió mázsa, Vízaknára 21,448 millió mázsa.”

Hunfalvy megjegyzi, hogy az említetteken kívül még számos helyen vannak Erdélyben sótelepek, „melyek részint kiütik magokat, részint csak néhány láb vastag földtakaróval vannak befedve”.

Feloldódott erők

Még felfogni is nehéz. Ez a mérhetetlen gazdasági erő oldódhat fel most Parajdon, ha nem kezdődik meg a szakszerű szivattyúzás, amelynél arra kell vigyázni, nehogy beszakadjon a bánya. Elhagyatott, régi tárnák beomlásáról már hallhattunk eleget, ilyen esetek történtek nemrégiben a szintén erdélyi Marosvújváron és Désaknán is, de a turisztikailag kiemelt Parajdra jobban kellett volna vigyázni.

A kitermelés gyümölcse mellett a bánya levegője asztmások tömegeinek nyújtott gyógyulást. A Hargita megye természetes gyógytényezői című, 1974-ben megjelent kötetben számos fejezet csak magáról Parajdról szól, pedig az ezeréves határhoz odasimuló megye nemcsak a sóval gyógyít, hanem gyógyfürdőkkel, mofettákkal (gázfürdőkkel), magaslati klimatikus övezetekkel és persze borvízzel is. 450 oldalon taglalja a Trianonban elorzott hargitai kincsmennyiséget pusztán csak ez a szakkönyv.

Ám hogy a parajdi sóbányáért ugyancsak aggódó Böjte Csabát idézzük: most ne a hibást keressük, hanem a megoldást! Magyarország azóta már a legmagasabb szinten jelezte, hogy segít még turisztikailag is. Hiába kötnek ebbe bele a percemberek a Magyar Kormány hivatalos közösségi oldalán: a magyar összetartozásnak, az összetartásnak a bajban fénysebességgel kell megtörténnie. Ha Erdélyről van szó, ha más elcsatolt területről.

Áprily Lajos 

Halálpatak

Parajd felett van egy patak,

a Küküllő-ágba szakad,

vele összeölelkezik,

Halál-patak, így nevezik.

Egyszer hegy lakói voltunk,

vizek mellett kóboroltunk,

megpihentünk öreg fánál,

kicsi Halál-patakánál.

Megpihentünk, málnát ettünk,

fényes volt az ég felettünk.

Azt a völgyet megszerettem,

mellé kunyhót építettem,

városoktól megfutottam,

ott a lelkem gyógyítottam.

Jött a balsors, jött a hadnép,

pusztaság lett tán a telke,

hadak árja elseperte.

Jött a balsors, jött a hadnép,

reszketett a föld alatta.

Párodat is elragadta,

vitte, vitte napkeletre,

napkeleti földbe tette.

Nem vagyunk már hegy lakói,

messze kellett vándorolni.

Én Istenem, mit nem adnék,

ha egy reggel ott virradnék,

s ha még egyszer velem állnál

kicsi Halál-patakánál,

végzetünkből mit se sejtőn,

Parajd felett, fenn az erdőn.

(1957)