Balázs D. Attila
Ma már lassan olyan a havas téli táj a trianoni Magyarországon, mint a fehér holló. A Kárpát-medence fehérlő magashegységei viszont most is reményt sugároznak a régi képeslapokon keresztül, hogy egyszer csak nálunk is leeshet a friss hó. Amely talán nem olvad el olyan könnyen, mint a jégszobrok a Dobsinai barlangban.
Itt ülünk a ködös anyaországi decemberben, és még semmi érdemlegeset nem mutat a hótérkép. De Erdélyben sem üzemel még sípálya, a Felvidéken viszont már több síközpont is megnyitott: a csorbatói, a gyömbér-chopoki és a rohácsi többek között. A régi magyar történetek hordozói, a képes levelezőlapok is mindig a Tátrából szállították a „leghavasabb” felvételeket. Ez azért is fontos tény, mert több évtizedes gyűjtői munkásságom alapján le kellett vonnom a következtetést: a régi fotográfusok bizony nem szerettek hóban-fagyban dolgozni. A Magas-Tátra téli turistaéletét megörökítő fényképészek viszont kivételek voltak. Ők vették a fáradságot, és felcipelték a legzordabb helyekre is a masinát, az állványt és minden egyéb segédeszközt. Így örökítették meg az utókornak, hogy milyen csodás teleket élt meg a hazai turistaság azokon a tájakon, amelyeket Trianon után elszakítottak tőlünk.
Bohócestélyek a menedékházban
Mondhatjuk, hogy ma már útlevél nélkül szánkázhatunk és síelhetünk Tátralomnicon, vagy a Madarasi Hargitánál, de hazafelé úgyis át kell lépni egy országhatárt, ha az anyaországból érkezünk. Ez pedig mindig neuralgikus pont, hiába próbáljuk szépíteni.
De milyen is volt a régi magyar téli világ, az akkor még újdonságnak számító havasi túrázás a legmagasabb hazai hegységben? Ezt az 1886-ban, Iglón kiadott Tátra-kalauz művészien tárja elénk. „Szakturisták még téli időben is szeretik a hegyi túrokat. A különféle alpin egyletek tagjai tudvalevőleg minden évben rendeznek karácsonyi és sylveszteri estéket, sőt farsangi-bohóczestélyeket is a havasi menházakban, mely alkalommal a gyakorlottabbak nagyobb kirándulásokat és hegycsúcs-túrokat is tesznek. […] Én magam tíz év alatt, a mióta folytonosan a Tátrában lakom, 89 téli kirándulást tettem a havasokra s nagy része legszebb élményeimhez tartozik.” Így írt könyvében a téli túrázások nagyszerűségéről az orvos-botanikus Dr. Szontagh Miklós, a magashegységi klímaterápia hazai úttörője, aki nem csak a Képes kalauz a Tátraalji fürdőkbe és a Magas Tátra hegyvidékére című munka, (rövidebb nevén: Tátra-kalauz) kiadásáért került be a magyar turistaság panteonjába, hanem azért is, mert ő maga alapította meg Újtátrafüredet, ahol a gyógyintézet tulajdonosi posztját is betöltötte.
Viharvert kalauz
Meglepődnék, ha viharvert Tátra-kalauzom az eltelt 140 év alatt nem vonzott volna néhány bihari turistát is e felvidéki tájra. A ’90-es években, még kamaszként szereztem be ezt a mintegy háromszáz oldalas kis kötetet az akkori egyetlen (ma már bezárt) nagyváradi antikváriumban, kemény 5200 lejért, amely ma talán 900 forintot érhetne. Már akkor szakadozott volt a vászonkötése, és utólag vettem észre, hogy hiányzik belőle szinte az összes illusztráció, mégis lenyűgözött az a nyelvezet és az a tisztelet, ahogyan e nagy magyar tájegységhez viszonyulnak benne.
Azóta egyszer már el is vesztettem a kötetet, mert a Szlovákia útikönyv – Részletes útikalauz a Felvidék rejtett kincseiről szerzői még évekkel ezelőtt elkeverték véletlenül a kölcsönkapott kis kötetet, de pár év után ráleltek, így visszakaphattam. Nagyszerű érzés volt, mintha ismét kamaszként az antikváriumba csöppentem volna. S most, ahogy itt olvasom benne a téli kirándulásokról szóló részt a régi tátrai képeslapok társaságában, kezd működni a felvidéki mágnes. De előszökik a fájdalom is, hogy a Kis-Tarpataki Téry menedéháznál már bizonyára csak retorziók árán tűzhetnénk ki a magyar lobogót a hatalmas havas csúcsok koszorúja közé. Beneš bosszúja egyre elevenebb.
Pedig az 1899. augusztus 21-én felavatott zömök kőház a korabeli hatalmas Magyarország legnagyobb magasságban, 2015 méteren emelt épületének számított. Kalauzunk megjelente után több mint tíz évvel épült fel, és nagy segítséget jelentett a Kis-Tarpataki-völgyben az Öt-tó katlanát övező hegykoszorút felkereső utazóknak. Azóta több átépítésen ment keresztül. Két emléktábla és egy kis dombormű is el volt helyezve homlokzatán, ahogy ezen a különleges képeslapon is látható, ám a mostani fotókon ezek már nem látszanak. Lobogót is vigyünk magunkkal, ha újra akarnánk fotózni ezt a mesés téli felvételt…
A hó és a magyar magashegyek tudata még olyan közelségben állt hozzánk a ’40-es évekig, hogy Borsafüreden akkoriban komoly erőfeszítéseket tettek azért, hogy Magyarország téli olimpiát rendezhessen. Erdélyi gyűjteményem két olyan fotólapot is őriz, amely szorosan kapcsolódik az olimpiai tervekhez a Radnai-havasokban. Az egyiken az olimpiai lesikló versenypálya utolsó szakasza látszik kétezres csúcsokkal a háttérben, a másikon pedig a Magyar Sí Szövetség „Olimpia lesiklóversenypályájának” egyik részlete lett megörökítve, ugyancsak a Kékestetőnél kétszer magasabb havas ormokkal a háttérben.
Nagy magyar téli álom beteljesülése lett volna ezen a csodás tájon megszervezni ekkora világeseményt. De ezt az álmot is szétfoszlatta a második világégés gyászos végkifejlete, ahogy az 1920-as magyar olimpia megrendezését is megtorpedózta az első világháború kitörése.
A tél Kárpátalján
De milyen lehet ma a tél Kárpátalján, Rahón, ahonnan kissé komor, havas lap röpít a tiszaborkúti fürdőbe? Milyen bizarr, hogy e képeslapot még Máramarosszigeten adták ki Berger Miksa utóda kiadásában. Utóbbi város ma már Románia, előbbi a háborúból kilábalni képtelen Ukrajna területét gazdagítja. Borkút viszont még elvileg működhet, a 2010-es magyar Kárpátalja útikönyv tudósítása alapján az itteni „varázslatos erejű” arzénes gyógyvíz igen hasznos a reumás megbetegedésekre és a derékfájásra, és még a gyomorbántalmakban szenvedők is ide járnak természetes ásványvizes ivókúrára. Talány, hogy kijár-e most ide még valaki két légiriadó között, bár a fürdőhely honlapja és közösségi oldala jelenleg is működik. Kárpátalja végül is még mindig a béke szigetének számít, bár etnikai átalakulásáról időnként megjelennek aggasztó hírek.
Tudván, hogy a mai kis országban milyen energiát fektetnek a gyógyhelyek kiaknázásába, karbantartásába, s tudván, hogy ezek a helyek milyen anyagi és egészségügyi hasznot termelnek, van, miért fájjon a szívünk, ha csak a Tátrára, valamint Erdély és Kárpátalja óriási hegyeire, magyar közigazgatás idején létesült üdülőire, természeti kincseire gondolunk.
Nyári jég a Felvidéken és Erdélyben
S hogy csavarjunk még egyet mindezen: a Kárpát-medence még nyáron is biztosítja a jéghűtést egyes pontokon – ám ezek is már Romániát és Szlovákiát gazdagítják. Az elvesztett jégbarlangjainkról van szó. A legjelentősebbről, az évezredekkel ezelőtt keletkezett dobsinairól szétszaggatott Tátra-kalauzunk is megjegyzi, hogy egyedüli a maga nemében: „A jégbarlang […] 969,5 méter magasságban fekszik. Összes kiterjedése 8874 négyzetméter, melyből 7171 jéggel borított, 1708 sziklás felület s e szerint az eddig ismert jégbarlangok között úgy kiterjedés, mint nagyszerűség és látványosság tekintetében az első helyet foglalja el. […] A barlangban mindenütt kényelmes fapadlózaton, erős karfákkal ellátott falépcsőkön, járdákon száraz lábbal járhatunk. […] Szemünk minden mozdulata, a villamos világítás fényénél más meg más alakot varázsol elő.”
Ma Dobsina a világ természeti örökségének jegyzékében szerepel. Ugyanide kívánkozna a meseszép Bihar hegység egyik legeldugottabb szegletében, a Galbinában megbúvó Eszkimó jégbarlang is. Valóságos csoda, hogy készült erről a szinte megközelíthetetlen helyről is képeslap a múlt század elején. A felvételt talán Seprősi Czárán Gyula, a bihari turistaság apostola készítette, aki maga nevezte el így e különleges barlangot, ahol a hideg fogságba esik nyáron is.
A mai magyar emlékezetből talán kissé kikoptak ezek az egykori magyarországi tájak, ahová a hó általában mindig hamarabb érkezik, mint Budapestre. E régi magyar lapok viszont megint csak emlékeztetnek bennünket, hogy a teljes haza szellemi és emlékezeti értelemben bizony jócskán túlnyúlik a mai határokon. A messzi-közeli Tátráig, Kárpátaljáig és a Radnai-havasokig is elér. Mindezek régen karnyújtásnyi távolságok voltak.
(Borítófotó: Téli turisták a múlt századfordulón. Fotó: Fortepan / Fortepan)
